A gazdaság átka és áldása a különböző közgazdasági tanok megítélése szerint

Othmar Spann

 

Ünnepeltünk egész élete során azon emberek közé tartozott, akik örömmel hajlandóak elismerni az életben megnyilatkozó fensőbb hatalmakat, Istent, népet, hazát, vezérséget.[1] Ezen fensőbb hatalmakért harcolni önmagában is elegendő, önmaga jutalma.

Ennyit az emberi oldalról. Itt azonban felmerül egy kérdés a tudományos szkepszis, a szaktudományosság oldaláról: vajon igazolható-e ez az attitűd a társadalmi élet valamennyi területén, vajon a gazdaság világában is léteznek ilyen „fensőbb hatalmak”, amelyek képesek lennének megszentelni azt? Vagy a gazdaság mégiscsak könyörtelen természeti szükségszerűség, vakon működő törvények; ennélfogva szigorú, mechanikus–matematikai meghatározottság színtere?

Ez utóbbi kérdésre tudvalevőleg valamennyi individualista iskola igenlő választ ad, amikor vak, mechanikus szükségszerűséget feltételeznek a gazdaságban; tagadólag felel rá minden univerzalista iskola, amikor nem egy mechanikus, hanem egy értelmes szükségszerűségre, egy szellemi, eszmei, erkölcsi jellegű szükségszerűségre próbálnak a gazdaságban rávilágítani. Mielőtt újra visszatérnénk eme fensőbb, egyénfeletti hatalmak kérdésére, először is ismertetnünk és magyaráznunk kell ezen két gondolkodási irányzat állásfoglalását.

 

A gazdaság individualisztikus vagy mechanikus felfogása

A mai közgazdaságtan valamennyi vezető irányzata – amennyiben egyáltalán felállított valamilyen fogalmi rendszert[2] – azt a gondolatot hirdeti, hogy a gazdaságot egy szigorú, számszerű törvények alapján meghatározható mechanizmus mozgatja. Ennek legfőbb megalapozói között kiemelhetjük: a régi klasszikus individualisztikus iskolákat; a határhaszon iskolát – amely a neoliberalizmus legjelentősebb formája; a matematikai iskolát; s végül Marx történeti materializmusát.[3]

 

A gazdaság átka

Az ismertetett [individualisztikus] tanok kapcsán még sok mindent el lehetne mondani, és számos külön irányzatot is kiemelhetnénk, amelyek az individualisztikus közgazdaságtan és társadalomtan körében kibontakoztak. Ám legyen elég, amit az eddigiekben mondtunk. Bizonyára kellőképpen fény derült arra, hogy amiről itt szó van, az a gazdaságnak olyan világként való felfogása, amely éppúgy, mint az anorganikus természet mechanikus–matematikai törvényeknek alávetett, amely éppúgy,miként az anyagi világ vak-mechanikus mozgást, vak-mechanikus szükségszerűséget mutat. Meglehet, hogy a gazdaság az ember műve, mégsem a szabadság, hanem a szükségszerűség műve. Szükségszerűen alávetett egy természeti folyamatnak, hiszen holt anyagiság, számszerűen meghatározott mennyiségek, elkerülhetetlen, egyértelmű „determináció” uralja.

Bárhogyan is ítélnék meg személyesen az egyes szerzők a gazdaságra vonatkozó metodológiai felfogásuk jelentőségét – és persze csak ritkán fordul elő, hogy ezzel teljesen tisztában lennének –, annyi biztos, hogy természettudományos beállítottságuk úgy állítja elénk a gazdaságot, mint az ember puszta szorítását, terhét, rabságát, amely elől senki sem menekülhet. Hiszen a gazdaságtan fizika, a fizikával pedig senki sem ellenkezik.

Akár bevallottan, akár nem, a gazdaságnak valami rettenetesnek kell mutatkoznia, amellyel szemben az ember védtelen. Átok ül a gazdaságon, és miként az élettelen természet, értelmetlen, kíméletlen szükségszerűségeknek van kitéve. Habár az emberi szellem – ahogyan azt a felvilágosodás túlfokozott ördögi megszállottsága különösképpen szereti – lelkesedéssel, mintegy kétségbeejtő optimizmussal veti magát oda az anyagi természetnek – s nemcsak hogy éreznünk, hanem még örömmel üdvözölnünk is kell a szorítást, a rabságot, az átkot! Amint a darwinisták lelkesedve ünnepelték az embert mint állatot, és még inkább lelkesedtek azért, hogy majd egyszer még magasabb rendű állattá fog válni; itt is ugyanez a helyzet. Marx szerint a mechanikus szükségszerűség még magasabb célok, a kommunizmus elérését is előmozdítja; hasonlóképpen hirdette ezt korábban Smith harmóniáról szóló tana,[4] vagy később Charles Darwin és Ernst Haeckel tanítása az „emberiség fejlődéséről”, amely a legjobbak kiválasztódása révén történik.

De mit is akar ez jelenteni? Minden optimizmus, minden stilizált felszínesség és minden érzéketlenség, ami a mechanikussal, az értelmetlennel szemben megnyilvánul, amilyennek természettudományunk egésze – és nem csupán annak szociális része – a lezáratlan, töredékes, élettelen és örökké változó természetet leírja, elégtelen ahhoz, hogy átsegítsen bennünket ezen tanítás megsemmisítő voltán és ördögi megszállottságán s elrejtse annak sátánisztikus szellemét. A gazdaság szellemtelen és istentelen marad számára, és éppen ez jelenti az ember sorsát.

De még ha félre is teszünk mindenfajta fejlődés iránti lelkesedést és anyagban való hitet, folyton ugyanaz tűnik elő: módszere alapján minden individualisztikus közgazdaságtan benső szükségszerűséggel hajt a matematika felé. A matematika azonban semmit sem tud megmagyarázni az életből. A matematikai értelem nem jut az élet és a szellem világának közelébe. Minthogy azonban a gazdaság valamiképpen mégiscsak az élethez tartozik, egy másfajta közgazdasági tan után kell néznünk.

 

A gazdaság univerzalisztikus vagy szellemi felfogása

Bemutatás

Az univerzalisztikus felfogás elutasítja a gazdasági jelenségek matematikai–mechanikus meghatározottságának gondolatát. Elkerüli a mechanikus és individualisztikus felfogás azon hibáját, hogy a gazdasági tapasztalat külső látszatához, úgyszólván retinaképéhez tapad (ahol valóban egyesek megjelennek a piacokon, mások az üzemekben dolgoznak stb.), aminek révén képtelenné válik arra, hogy a gazdasági folyamatok mélyébe hatoljon. A mennyiségihez és a mechanikushoz való tapadás erőszakos is, és semmit sem magyaráz meg a gazdaság mélyéből, ami külsejének és felszíni jelenségeinek alapjaként működik; ahogy nem magyaráz semmitaz ugrásszerű átalakulásból, a szabadságokból, az önkényekből és változásokbólsem, amelyekről a gazdaságtörténet beszámol, és amelyeket a mindennapi tapasztalatból általánosan ismerünk. Mindenki érzi, hogy a gazdaságban célok, szándékok lakoznak, hogy egy szellemi elevenedik meg benne valamilyen módon, tehát szükségképpen valami nem-mechanikus, nem-matematikai és nem-külsőleges szolgál alapjául.

De hogyan tárhatjuk fel ezt a szellemit?

Már abban a korban, amikor először mértek nagy ellencsapást a felvilágosodásra és a materializmusra, a romantika korában, Adam Müller, Franz Baader, Joseph von Görres, Friedrich List ellene fordultak azzal, hogy elvetették Smith individualisztikus kiindulási pontjait, ennélfogva pedig metodológiai következtetéseit is visszautasították. A „társadalmi fizika” helyébe inkább egy szellemtant helyeztek, oly módon, hogy az oszthatatlan közösségből indultak ki, vagyis az államot és a kultúrát nem választották szét a gazdaságtól, és a jószágtermelés fogalmát – így különösen Adam Müller – már szellemi értelemben ragadták meg. Mérsékeltebb módon ugyanerre törekedett a közgazdaságtan régi történeti iskolája,[5] amely ugyanakkor leginkább kitért a törvény fogalmának kérdése elől – hogy vajon mechanikus-e vagy szellemi –, azáltal, hogy semmilyen teóriát nem ismert el, és inkább a történeti leírást helyezte előtérbe. – Az újabb történeti iskola[6] is ugyanezt tette, habár teórianélkülisége és történeti leírása már szinte elveszett a pozitivizmusban (amely ismét azt a veszélyt hordozta, hogy minden gazdasági és társadalmi folyamatot naturalisztikus módon fognak fel), és ráadásul szándéka ellenére és közvetett módon támogatta Marx történelmi materializmusát. Mindenesetre mindkét történeti iskola óvakodott attól, hogy Ricardo[7] metodológiai hozzáállásának áldozatául essen.

Aki el akarja kerülni e metodológiai beállítottságot, amely a közgazdaságtanban természettudományi fogalomképzéshez vezet, annak feltétlenül el kell hagynia a közgazdasági gondolkodás individualisztikus kiindulópontját, az individualisztikus rendszergondolatot. Amint láttuk, ez abban érhető tetten, hogy saját önérdeküket követő egyének állnak a gazdaság kezdeténél. Mert ha (logikailag) ezek állnak a kezdetnél, akkor alapjában véve összegük, összetalálkozásuk képezi a gazdaságot – és akkor máris a piac, a csere és az ár a gazdaság alapjelensége; akkor máris bevezettük a mennyiséget és a számszerűsítést a közgazdasági fogalomképzésbe, és akkor adott a „gazdasági jelenségek” mechanikus, úgynevezett „automatikus keletkezése” – amely a billiárdgolyók összeütközése során létrejövő erőparalelogrammához hasonlatos; és már nincs lehetőség arra, hogy a kauzális–mechanisztikus és matematikai fogalomképzést elkerüljük.[8]

Következésképpen, az univerzalisztikus rendszergondolat úgy határozza meg a gazdaságot, mint általában az emberi társadalom résztartalmát (Teilinhalt),[9] azon résztartalmát, amely magába foglalja az eszközöket a társadalmi élet körében fekvő célok eléréséhez, egyszóval, mint „célokat szolgáló eszközök rendszerét”. Minden nem-individualisztikus és nem-természettudományi gazdaságfelfogásnak egy Egészből (Ganzheit) kell kiindulnia. Az Egész itt kétszeresen is adott. A célok is úgy léphetnek fel csupán, mint egy Egész (tudniillik egy kizárólag önmagában vett cél ellentmondásos lenne – amin a határhaszon-elmélet a célok elszigetelésével elbukott[10]), éppúgy, mint az eszközök. „Célként” merül fel a társadalmi élet, így a vallási, tudományos, művészi, erkölcsi, jogi, állami és nemzeti élet bármely tartalma. Nemcsak a kenyérrevalóhoz kellenek eszközök, hiszen a társadalom minden szellemi élettartalma is olyan célt képez, amelynek eléréséhez eszközökre van szükség. Például a vallási élethez, ami a templomban folyik, vagy a művészeti élethez, ami a színházban zajlik. A templom és a színház építéséhez szükséges téglák is éppúgy célokat szolgáló eszközök, mint ahogyan a táplálkozás és a ruházat is a testi élet céljait szolgáló eszközök. De még eme pusztán testi életcélokra is lényeges befolyással bír egy adott kultúra, egy adott társadalom, egy adott kor szellemisége, amint azt a vallásos aszkéta életeszménye is – például az epikureuséval és a materialistáéval összevetve – mutatja.

Ilyeténképpen egy egészen másfajta gazdaságszemléletet alapozunk meg, mint amelyiken az individualisztikus elmélet nyugszik. A gazdaság mint „a célokat szolgáló eszközök alkata” sajátos meghatározottságokat, sajátos kategóriákat követel. Ezek nem ugyanolyan jellegű kategóriák, mint az anyagi, kauzális–mechanikus világé, hiszen egy értelmes, szellemi, azaz egészlegesként és célszerűként felfogott világhoz tartoznak. – Ez rögtön be is igazolódik, amint alapdefiníciónkból – „célokat szolgáló eszközök alkata” – kiindulva tovább követjük a gazdaság benső felépítését.

A „célokat szolgáló eszközök” fogalmában benne rejlik, hogy az eszközök valamit teljesítenek a célok számára. „Teljesíteni” viszont olyasvalami, amit az Egész összefüggéséből lehet csak megérteni. A teljesítményt (Leistung) rendeltetésnek vagy funkciónak is nevezzük. „Funkció”, de nem matematikai, hanem normatív, teleologikus–organikus értelemben véve az. Nem úgy, ahogy a kör kerülete a sugár matematikai–oksági értelemben vett „funkciója”, hanem úgy, ahogy a vér áramoltatása a szív értelmes rendeltetése, feladata, teljesítménye vagy „funkciója”, a gazdaságban lévő „funkciókat” is ekként kell felfognunk. A célokat szolgáló eszközöknek csakis értelmi teljesítményei lehetnek. – Ha közelebbről is megvizsgáljuk a gazdaságot, mindenütt ilyen – egészleges–teleologikus értelemben felfogott – teljesítményeket, rendeltetéseket találunk. Teljesít a nemzetgazdaság földállománya, teljesítenek az épületek, teljesítenek a gépek, teljesítenek a nyersanyagok, teljesítenek a munkáskezek, teljesítenek a vezetők és a szervezők, teljesítenek a tőkejavak, teljesítenek a vállalatok stb. Mivel azonban egyetlen teljesítmény sem gondolható el önmagában, hanem kizárólag a többi teljesítménnyel együtt, kölcsönösségben, minden teljesítmény úgy mutatkozik, mint egy teljesítményrendszer, egy teljesítményegész tagja. Az eszközök összessége értelmi egészként szolgálja a célok összességét mint értelmi egészet.

Ennek az értelmi egésznek azonban szükségképpen megvan a maga szigorú rendje. Ebből következik egy új alapfogalom.

Minden egésznek megvan a maga kitagolási rendje (Ausgliederungsordnung). Ez megint nem oksági–mechanikus, hiszen csak értelmi módon definiálható. A kitagolási rend ismét rendelkezik „résztartalmakkal” (részegész, például hitelrendszer, kereskedelem, szűkebb értelemben vett termelés) és fokokkal (például világgazdaság, nemzetgazdaság). Ami pedig a résztartalmak, a fokok valamint a hozzájuk tartozó teljesítmények viszonyát illeti, megint csak egy értelmi kategóriával – amely a legnagyobb jelentőséggel bír –, a rangelsőbbséggel (Vorrang) vagy primátussal (prioritás, fensőbbség) jellemezhető. Ugyanis az egyes résztartalmak (tárgyi területek) és fokok olyan viszonyban állnak egymással, mint vezető és vezetett, mint fölérendelt és alárendelt, úgy – hogy csak egyetlen példát említsünk –, ahogy a feltalálónak is mindig rangbeli elsőbbsége van a találmány elkészítőjével és felhasználójával szemben.[11] Az Egész elvén alapuló felfogás szerint a gazdaság elsőleges lényege szerint teljesítményalkat, a közgazdaságtan teljesítménytan (tágabb értelemben vett „termeléstan”) – nem árelmélet! Az ár lényegében csak származtatott jelenség lehet. Az ár nem más, mint a teljesítmények alkatának kifejeződése – kifejeződés, jelzés, index, önmagában nem valami elsőleges és irányadó, s ily módon az árelmélet nem az elmélet közepe, hanem annak kerülete. A teljesítmény rangbeli elsőbbséggel bír az árral szemben, a teljesítmény előbbre való, mint az ár, a teljesítménytan előbbre való, mint az árelmélet. Mivel pedig minden kifejeződés lehet helyes vagy helytelen, létezik helyes és helytelen ár; és mivel a teljesítmények alkata is lehet helyes vagy helytelen, így ez végeredményben elvezet a teljesítmények helyes alkatának helyes kifejeződése, vagyis az igazságos ár fogalmához. Nem természettudományos és mechanikus–matematikai módon kell az árat felfognunk, hanem úgy, mint ami a „helyes” vagy „helytelen” kategóriáinak van alávetve, ebből következően pedig eszmei jelenségként határozható meg.

Az ár csak azáltal lehet „eszmei”, hogy a teljesítmények alkata – amelynek viszonyait kifejezi vagy jelzi – már eleve valami eszmei, szellemi. Mivelhogy a javak világában lévő gazdasági nem azok anyagiságában – ami nem szellemi –, hanem célra vonatkoztatottságában – ami feltétlenül szellemi, eszmei – rejlik. A gyorssajtó nem mint az acél és a vas mázsasúlya, hanem mint a „könyvolvasás”, a „versolvasás” végső élvezeti céljának előcélja, mint a „célokat szolgáló eszközök” összegészének tagja válik jószággá. Ezért lehetséges „helyes” vagy „helytelen” előcél, „helyes” vagy „helytelen” árral.[12]

Az a kérdés, hogy vajon hogyan jön létre ez a „kifejeződés”, kijelöli az árelmélet feladatát. Ezzel itt nem tudunk részletesebben foglalkozni, de annyi kétségtelen, hogy nem valamiféle „objektív” értékszubsztancia – a javak munkaóratartalma –,[13] és nem is a mindenkori legkisebb haszon [az úgynevezett határhaszon – a ford.] alapján történő szubjektív értékítélet[14] az, ami ezt a „kifejeződést” megteremti; miután a kifejeződésnek a teljesítményekből kell származnia, a teljesítményeket kell jeleznie, nem lehet sem valamiféle szubsztancia (munkatömegek), sem pedig pszichológiai folyamat (hasznosság, telítettség). Amennyiben viszont a teljesítményekből indulunk ki, úgy kiderül, hogy mindig csak a teljesítmények alkata, egésze az, ami fennáll, azaz, hogy csupán egy alakzat (például vállalat, nemzetgazdaság, világgazdaság) képes valamit teljesíteni, következésképpen csak az Egész teljesítményszínvonala a mérvadó, ezzel szemben az egyes teljesítmények – egyes emberek, javak, tőkejavak – önmagukban nem lehetségesek, és inkább csak tagszerű módon foghatók fel.[15] – Mármost a teljesítmények tagi jellege, tagszerűsége az „egyenlő fontosság” (Gleichwichtigkeit) fogalmához vezet bennünket, amely az alakzat valamennyi teljesítményét (az egész minden tagját) érinti.[16] Továbbá, alapvető tény, hogy számos olyan teljesítmény is létezik, amely későbbi (alárendelt) teljesítményekben is – elhasználhatatlan módon – tovább fennmarad és működik. Miközben például egy darab kenyeret teljesítményében elfogyasztunk, addig a feltalálói ötlet felhasználása során nem kerül elfogyasztásra, a feltalálói teljesítmény tovább fennmarad és működik a végrehajtó munkás teljesítményében. Következésképpen az, hogy számos teljesítmény továbbra is működésben marad a későbbi teljesítményekben, nem jelent mást, mint abszolút vagy viszonylagos elhasználhatatlanságot, de ezzel egyszersmind – kvantifikálhatatlanságot. Az elhasználhatatlan teljesítmények, annak ellenére, hogy gazdálkodnunk kell velük, érték- és mennyiségi viszonyaik tekintetében nem határozhatók meg szigorú módon. E helyütt felnyílik a gazdaság kemény kérge, és a mélyén megnyilatkozik a szellem.

Mármost, mindezekből együttesen levonhatunk egy következtetést, amely túlmutat az árelméleten, és döntő jelentőségű lesz a módszertan szempontjából: hogy a gazdaság nem egyértelmű módon számszerűsíthető, és hogy minden ár egy a gazdaság továbbfejlesztése érdekében álló meghatározott döntést, azaz egy gyakorlati–politikai gazdasági döntést foglal magában (bár elméletileg egyetlen ár sem határozható meg pontosan, a gyakorlati gazdaságban nem kerülhetjük el a cserében szereplő pénzszínvonal vagy ellentétes jószág pontos mennyiségi meghatározását, ezért csakis olyan gyakorlati döntést hozhatunk, amely a gazdaság meghatározott továbbfejlesztését szolgálja). – Ezzel beigazolódott, hogy a mennyiségi és a mechanikus nem a gazdaság súlya, inkább csak közvetett és származtatott, tehát elsősége látszat csupán.Ezzel megtört a mennyiségi uralma a gazdaságban, és azt a puszta közvetettség önnön lényegének megfelelő mértékére szorítottuk. És a valóságban fellépő ár is – amint azt kimutattuk – alávetett a (gazdaságilag) „helyes” vagy „helytelen”, igazságos vagy igazságtalan ítéletének.

A „kitagolási rend”, a „teljesítmény”, „rangelsőbbség” – mint közgazdasági tanfogalmak – azt mutatják, hogy az univerzalisztikus felfogás szerint a gazdaság korántsem valami meghatározatlan vagy önkényes, hanem éppúgy megvan a maga meghatározottsága. Csakhogy nem kauzális–mechanikus, hiszen a gazdaságot egy értelmes–egészleges, egy eszmei, egy – a szó tágabb értelemben vett – szellemi meghatározottság jellemzi. Univerzalisztikus felfogás szerint a gazdaságban – mondjuk el ismét – található meghatározottság, törvényszerűség, szükségszerűség. Ám ez a szükségszerűség és az a szükségszerűség, amellyel a természettudományos fizika foglalkozik olyan különböző, mint az ég és a föld, ez nem mechanikus, nem matematikailag definiálható, hanem sajátosan értelmes–egészleges, szellemi; mint ahogy egy szillogizmusnál is van meghatározottság, de nem természeti–mechanikus, nem matematikai, hanem egy sajátosan értelmes fogalmi összefüggésből eredő eszmei meghatározottság, amely a felső tétel, a középtétel és a végkövetkeztetés összefüggésében megnyilvánul.

Ami a gazdaság terhét és örömét, átkát és áldását illeti, magától értetődő, hogy ebből egy másfajta szemlélet következik, mint az individualisztikus közgazdasági tan felől nézve.

 

A gazdaság szolgálatkészsége

Ebből a gazdaságfelfogásból egy döntő belátás következik: az eszközök által szolgált célok tartalom és érvény szerint meghatározzák az eszközök faját, amelyek mindig egy adott történeti gazdaságban bukkannak elő. A gazdaság mint az eszközök birodalma visszatükrözi a célok birodalmát, az egész kultúrát, amelyhez kapcsolódik. Következésképpen sajátos törvényszerűsége és meghatározottsága ellenére – amely a teljesítmény, a rangelsőbbség stb. kategóriái alapján megmutatkozik – teljesen konkrét–történeti formát ölt. Tekintettel arra, hogy az eszköz fogalma előfeltételezi és magában hordozza a teljes kultúrvilágot mint a célok világát, és ez utóbbi mindig csak egyszeri, történetileg megismételhetetlen összefüggésben nyilvánul meg, ezért csak ­konkrét–történeti gazdaság létezik, nem pedig absztrakt–általános gazdaság, amely általános kauzális–mechanikus és matematikai, időtől és történettől független törvényeknek lenne alávetve.[17]

Az eszközök – mint a célok előfokai – közvetett értelemben szellemiek, ugyanis az előcélt egyedül a végső cél igazolja, amely már tisztán a szellemi síkhoz tartozik.

Annak eredményeképpen, hogy a célok (a szellem, a kultúra) világa ilyenformán mintegy beáramlik az eszközök világába, a gazdaságba, a gazdaság is osztozik a szellemben, és hogy ezen részvétel mértékétől függően maga is szellem. Sőt abban az értelemben teljességgel szellem, hogy csupán célokból és szellemiből részesülhet, legyenek bár azok magasabb vagy alacsonyabb rendű célok. Még a testi szükséglethez kapcsolódó vitális célok is szellemileg meghatározott célok, amint erre már korábban az aszkéta példáján fény derült. – A gazdaság csak annyiban nem szellemi, hogy maguk az eszközök kapcsolódnak az anyagi–technikai alapokhoz, például nyersanyagokhoz, éghajlathoz és egyáltalán mindazon fizikai–kémiai erőkhöz, melyeket a teljesítmény – mint egy célt szolgáló eszköz – érdekében igénybe kell vennünk. Itt viszont nem magáról a teljesítményrendszerről (amely célra vonatkozottságánál fogva szellemi marad), hanem annak anyagi (technikai) előfeltételeiről, szubsztrátumairól, természeti előfeltételeiről van szó.

Végül eszerint a felfogás szerint a társadalom összegészén belül a gazdaságnak nem fölérendelt (primér) – mint Marxnál –, hanem alárendelt szerepe van. A gazdaság nem vezető és rendelkező, nem az élet és az egész kultúra sorsa – amint a materialisztikus történelemfelfogás állítja –, hanem épp ellenkezőleg, fogalma és lényege szerint szolgáló, minthogy eszköz csupán. Az eszköz fogalma szerint szolgálatkész, alárendelt. – Az alárendeltség ezen fogalma azonban egyáltalán nem nevezhető fellengzősnek, hanem ezt teljesen józannak kell tekintenünk. Ez az egyetlen olyan fogalom, amely kimerítő megoldást nyújt az itt felmerülő problémára. Mert csak ily módon kerülhető el azon üres és hamis spiritualizmus, amely akkor állna elő, ha a célok világát, a társadalmi és kultúrélet tisztán szellemi résztartalmait teljhatalommal (omnipotencia) ruháznánk fel. Ez képtelenség, mivel a célok nem a levegőben lógnak, hanem eszközökhöz kapcsolódnak, eszközök nélkül (amelyek megint csak előfeltételezik a technikai–természeti alapok meglétét) pedig nem valósíthatók meg.[18] Így a céloknak csupán rangbeli elsőbbsége van az eszközök világával, a gazdasággal szemben – azonban ez utóbbi is ott van, mégpedig sajátos törvényszerűséggel, amely ugyanakkor szellemi, értelmi–egészleges, nem mechanikus. (Ezenkívül pedig még – mint azt kiemeltük – ott állnak mögötte a külső természeti alapok, amelyekhez az eszközök kötődnek.)

Épp ezen törvényszerűség lényege az, ami megérteti velünk a gazdaság terhét és méltóságát.

 

A gazdaság megszenteltsége

Az eszközök megszenteltsége szolgálatkészségükből ered. Azzal, hogy a gazdaság alárendeltként – ahogy azt egyértelmű eredményeink mutatják – részesedik a fölérendeltből, még ha csak passzív módon is, de osztozik a társadalom és a kultúra szellemi természetében, valamint hozzásegít annak mint fensőbbnek a megvalósításához: Maga is részévé válik az életnek, az élettől és annak tartalmaitól nyeri el önnön méltóságát és megszenteltségét.

Az univerzalisztikus gazdaságfelfogás ezzel a gondolatmenettel kiállja végső próbáját. Minthogy megszabadítja az embert az átoktól, melyet a kauzális–mechanikus gazdasági törvények jelentenének számára, amelyekkel szemben fellázadni állítólag annyit jelent, mint „a Holdat ugatni”; de mégsem ugorja át a képzelet útján a valóságot, hanem megérti, hogy a gazdaságban rejlő minden szellemiség ellenére meg kell ismerni önnön tárgyi követelményeit, eleget kell tenni lényegével összefüggő élettartalmának. A gazdaságot minden eszmei meghatározottsága és szellemisége ellenére nem ábrándozó módon fogja fel. A gazdaság szolgálatkészségéből kiinduló univerzalisztikus szemlélet nem vezet oda, hogy átugorjuk a valóságot. Épp ellenkezőleg, most megértjük, hogy minden gazdaság a többi területtel közösen osztozik az élet súlyában, sőt elsősorban ez az, amit magára kell vállalnia. A gazdaságot – céljainak minden megszenteltsége és szellemi volta ellenére – elég gyakran érzik szorításnak, tehernek, sőt elviselhetetlen gondnak; különösen akkor, amikor az élet (vagyis a célok) materialisztikus felfogása uralkodik, épp a maihoz hasonló individualisztikus rendben! Aki fel tudja fogni a gazdaság univerzalisztikus, nem-mechanikus és szellemi természetét, az ezt is megérti: a célok megszentségtelenítésével maguk az eszközök is megszentségtelenítődnek.

Ha a gazdaság szorítása és nehézsége – minden lényegében eszmei alkata dacára – elviselhetetlenné és végzetessé válik, akkor ezt az univerzalisztikus tanítás szerint nem „mechanikus természetük”, hanem az emberi rendek ziláltsága és az élet tökéletlensége magyarázza. Különösen nem abból fakad ez, hogy a gazdaság állítólagos „természeti törvényei” elől nincs menekvés. A teljesítmények alkata javítható, a teljesítmények áttagolhatók. Az áttagolás[19] nem lehetetlenség, miként azt az individualisták matematikai–mechanikus módszertana állítja. Az eszközök ember által megszabott alkata egyúttal módosítható is. A szociálpolitika, a gazdaságpolitika nem képtelenség. Ugyanakkor kemény szükségszerűségek maradnak hátra, akkor is, ha ezek másfajta értelmet, másfajta szellemi–erkölcsi összefüggést, másfajta alakíthatóságot hordoznak, mint a mechanikus felfogásban.

Mivel az univerzalisztikus módon felfogott gazdaságtan mint szellemtan – ahogy hangsúlyoztuk – nem spiritualisztikus, nem a természettől elvonatkoztatott, éppen ezért komoly és tragikus. Éppen a tragikus ismeri el a szellemi rangbeli elsőbbségét. Azonban – amint azt újra és újra elmondtuk – csupán rangbeli elsőbbségét, és nem tagadja sem az alárendelt, sem az ennek alapuló szolgáló anyagi törhetetlen hatalmát, amely még ha szolgál is, azért ellenáll.

 

A gazdaság magasabb rendeltetése

Van egy út, amely túlvezet a gazdaság merőben analizáló vizsgálatán, és ily módon az univerzalisztikus elemzést is felülmúlja – ez a gazdaság metafizikája. Egyedül a gazdaság metafizikája vezet túl a puszta szolgálatkészség és megszenteltség fogalmain, és nyújt betekintést a gazdaság magasabb rendeltetésébe.

A jelenkor számára idegen az a gondolat, hogy a gazdaság magasztos értelemmel is bírhat a lét tervében, s hogy másképpen is rátekinthetünk, mint elkerülhetetlen szükségszerűség – akár a szó mechanikus értelmében, akár a szellemiből részesülő és a szellemit szolgáló eszköz értelmében. Mindazonáltal a gazdaságban benne rejlik egy magasabb rendű, amelynek révén a gazdaság még saját magán is felülkerekedik, amely úgyszólván gazdaságtalanítja, és amely képes az átkot áldássá, a tragédiát megbékéléssé fordítani.

A gazdaság háromszoros áldással bír: az erőfeszítés kényszerével előcsalja az ember képességeit; a tárgyhoz irányítja őt, tárgyszerűségre késztet; és a legnagyobb áldása, hogy magában rejti a természettel való benső kapcsolatot.

1. Az ember – szellemként értve – az Egész élettörvénye által a másik emberhez van kapcsolva. A szellem csak a másikkal együtt bontakozik ki, az ember csak kettőségben fejlődik.[20] Aki nem válik egy másik szellemen keresztül szellemmé, aki nem bontakoztatja ki önmagát egy közösség tagjaként önmagává, az összezsugorodik és elsorvad. Itt található az ember valódi helye: a földi szellemvilágban. Ám ezenkívül az embernek a földi természethez, a külső, érzéki világhoz, a kozmoszhoz is kell kapcsolódnia. Ne ugorjuk át a természetet! Életformánk, életrendünk ezt követeli tőlünk.

Azon életterület, amely leginkább kezeskedik azért, hogy ez teljesüljön – a gazdaság. A művészet (amely az ideának az érzékiben való megjelenítésének módja) és a tudomány (amely az érzékileg megjelenő idea fogalmi megjelenítésének módja) mellett ez az a terület, amely legerőteljesebben gondoskodik arról, hogy a szellem ne csupán a másik szellemen, hanem – ha szabad így kifejeznem magam – a természeten keresztül is eljusson önmagához. Hiszen a gazdaság alapja, oka távolról sem csupán a testi életszükséglet; a tisztán szellemi célok is eszközöket igényelnek megvalósításukhoz! Még ha nem is lenne szükségünk ételre, és képesek volnánk kizárólag szellemi módon élni, gazdaság mint olyan továbbra is létezne. Szükség lenne kváderkövekre a templomhoz, színekre, fényekre, díszletekre a színházhoz, hangszerekre a zenéhez, papírra és nyomdafestékre az iskolához, a kutatáshoz és a hagyományhoz, a legkülönfélébb műszerekre a laboratóriumokhoz, a csillagvizsgálókhoz, és sok minden másra. Tehát továbbra is maradna elég fáradság és gond, amit ráfordíthatunk. Szükségesnek bizonyulna a „célokat szolgáló eszközök” teljesítményeinek rendszere, mely továbbra is igen tekintélyes lenne. Következésképpen, akkor is, ha kizárólag szellemi célok lennének érvényben, a gazdaságon keresztül az ember úgy tekintene magára, mint aki a külső természethez van rendelve és láncolva.

Azzal pedig, hogy a gazdaságban az embernek kiváltképp a külső természet felé kell fordulnia, annak anyagiságát kell birtokba vennie, elsősorban arra kap felszólítást, hogy képességeinek újabb és újabb latba vetése érdekében állandó erőfeszítéseket tegyen. Ez a bevetés pedig testi és szellemi–erkölcsi kell, hogy legyen.

Az, hogy a munka fejleszti testi és erkölcsi képességeinket, olyan áldás, amelyet ősidők óta dicsőítenek.

Ugyanez az áldás nyilatkozik meg abban a törvényben, hogy mindenütt, ahol az embernek túl könnyű a dolga, veszély leselkedik rá, hogy lustává, makaccsá és fásulttá válik; ebből ered az a különös dolog, hogy minden bőség, bujaság és dőzsölés egyhamar ellankad, erőtlenné és üressé válik. A paradicsomot itt megtagadták tőlünk. Máskülönben a szellemek álomba merülnének. Az ember képességei azt kívánják, hogy fegyelemmel, kényszerrel, erőfeszítéssel és küzdelemmel, megrázkódtatásokon és fájdalmakon keresztül előcsaljuk, kiműveljük és megnemesítsük azokat. Minden, ami tökéletes, tisztuláson és fájdalmon kell, hogy keresztülmenjen.

Ha szemügyre vesszük a gazdaságnak az emberi szellem életének háztartásában betöltött rendkívüli funkcióját, bizonyára belátjuk elengedhetetlen fontosságát. Ezen képességek állandó felfokozása nélkül, amelyet a gazdálkodó munka kemény szükségszerűsége nyújt nekünk, mivé is válhatna a gyenge, törékeny ember? Szándéka és elhatározása inkább csak illúzió lenne, mintsem tudás. El sem tudjuk képzelni, milyen tétlen, állhatatlan és kábult életet élne. Képtelen lenne arra, hogy a játékból áttörjön a komolyságba. Rejtve maradna előtte a világon minden, ami durva, elpusztíthatatlan és változtathatatlan, kíméletlen és lélektelen. Ily módon hiányozna számára az egyszerű alsó és közbülső – mind testi, mind szellemi–erkölcsi – képességek állandó, magvas, szolid fundamentuma, mely képességeket csak azon, ami törhetetlen, a száraz természetvalóság mentén gyakorolhatjuk.

Itt felismerjük a szorgalom mély gyökerét, amely nem más, mint az élet, önmagunk kibontakoztatása.

A gazdaságban az ember – akárcsak az óriás Antaiosz – újra és újra megérinti a Földet, és ezen érintkezésből erőt gyűjt – vagy legalább is a dolog természete szerint képes erőt gyűjteni – magának. Természetesen a mai eltorzult és túlfejlesztett gazdaság ahhoz vezet, hogy a Föld fogva tartja és lerántja magához az embert.

2. A gazdaság azonban a külső természettel való gondos, hű és odaadó foglalkozásra, annak tárgyszerű elfogadására is kényszeríti az embert. Ugyanakkor nemcsak a külső, anorganikus természet tárgyszerű életére van utalva, hanem az élő, eleven természetre is. – A gazdaság az anyag világához kapcsolja őt a valóságban. Ez nem materializmus – mivel a külső világ nem nélkülözheti a szellemet –, hanem tárgyszerűség iránti fegyelem.

A mai gazdaságnak minden barbarizálódás ellenére, amit az újkori embernek az elburjánzó, individualisztikus gazdasági kibontakozással kellett elszenvednie, mégis van egyetlen egy haszna: általa az ember mélyebb kapcsolatba került a tapasztalattal és a kemény valósággal, s ebben a tekintetben igazabb, hűségesebb lett. Innen eredeztethető a mai ember kínos tárgyszerűsége (amely viszont annyiban veszít önnön értékéből, hogy egyúttal egy materialisztikus életfelfogás termése, s ily módon mechanikus irányt vesz fel).

Itt olyan jelenségbe ütközünk, amely döntő jelentőségű a tárgyszerűségre való nevelés megértéséhez, amely a különféle gazdasági ágazatokban ölt testet, mégpedig azon jelenségbe, amelyet az eszközök természeti tartalmának nevezhetünk. A mezőgazdaság, a nyersanyagtermelés és a késztermékgyártás eszközei más természeti tartalommal bírnak, mint a tőzsde, a bank és a kereskedelem, melyek inkább absztrakt módon rendelkeznek eszközeikkel.

A technikát is az eszközök eltérő természeti tartalma fényében kell szemügyre vennünk. Létezik egy természethez kapcsoló és egy természettől elidegenítő technika.

A gazdálkodó embernek a természeti kauzalitáshoz való közeledési módja főképpen a mindenkori technikában rejlik. A gazdaság technikája, vagyis a felszerelés, az eszköz és mindenekelőtt a gép az a hely, ahol az eszközök anyagi világának természeti kauzalitása érvényre jut. A gép a munkafolyamat azon része, amely hatásmódjának pontosságával, kényszerszerűségével, csalhatatlanságával és automatizmusával szigorú és józan parancsokat ad az embernek, melyek gondos tárgyszerűségre nevelik őt. A gép ebből a szempontból kizárólag dicséretet érdemel, mivel egyszerű munkaérzékre, önuralomra sürget, illetve arra, hogy különbséget tegyünk saját önkényünk és a könyörtelen tárgyszerűség között, sőt, fejleszti a természet iránti megkülönböztető érzékünket, az anyagszerű és térszerű iránti érzékünket. Ugyanakkor amennyiben a gép elszakítja az embert alkotásaitól, amennyiben a munkafolyamatot ilyen módon szétdarabolja, mechanizálja, uniformizálja, s ezáltal az ember természettel és valóság teljességével való kapcsolatát gyengíti illetve rombolja; ennyiben a gép az ember ellensége marad, amely a munka áldását átokká kívánja fordítani. Nem a gépet mint olyat, hanem csupán a természettől elidegenítő és a munkát lélektelenné tevő gépet kell elítélnünk, hiszen az ellenkezik a gazdaság magasabb rendeltetésével. Itt nyilvánvalóvá válik a kisgépek nagy értéke, amely nem választja el a munkást munkájától, és amely érvényre juttatja az eszköz tárgyi tartalmát, s ugyanakkor nem fosztja meg a gazdaságot a természettől.

A jelenkori gazdaság mechanizálódásáért és a természettől való elidegenedéséért egyébként ne a technikát okoljuk. A technika engedelmes szolgáló csupán. Az, hogy az eszközök birodalma hanyatlik, a célok birodalmában rejlik. Korunkat minden tekintetben mély szellemi válság jellemzi. Materializmus, a vallásos és metafizikai érzék kimerülése, racionalista tudomány, a művészet elfajzása, a közösségi szellem megrendülése a közösség egyéntől való eredeztetése folytán, a demokráciában megnyilatkozó tömeghipnózis, a gonosz mint hatalom tagadása (amely csupán az erkölcsös személyiség megszűnése miatt lehetséges) – főképpen ezek a jelenségek tapasztalhatók. Ilyen körülmények között lehet-e egészséges az eszközök világa, maradhat-e tisztán szolgáló jellegű és átszellemített? Ez lehetetlenség. Az eszközt hamis magasabb rendű tőkével[21] torzítják, kivonják a szellem befolyása alól, és atomizálják. Az individualizmus keresztül megy a társadalom egészén, sehol nincs megállás.

3. Innen egy további perspektíva nyílik.

Az ember végül leginkább csak akkor érheti el a szellemi kibontakozás magasabb fokát, ha a hosszú munka során kifejlesztette képességeit, s ezzel együtt a természet tárgyi tartalmát is megismerte. A szellemnek úgyszólván eggyé kell válnia az érzéki világgal, mielőtt még fölé emelkedhetne.

A szellem magasabb kibontakozási módjai (vallás, tudomány, művészet, erkölcs) mellett a gazdaság az, amely életünk eszközszerű részeként könyörtelenül, szigorúan és állandóan működik, és nemcsak abban segédkezik, hogy alsóbb rendű képességeinket valamint a külső természetre vonatkozó tárgyi tudásunkat kibontakoztassuk, hanem egyszersmind felkészít bennünket egy nagy műveletre, a természet titokzatos, leírhatatlan mélységében való részvételre, a természettel való benső együttélésre – egy állapotra, amelyet az univerzalisztikus társadalomtan az „elszakadás” formájaként ismer.[22]

A természet nem csak Isten lábnyoma, nem csak – miként a misztikusok mondják – az Istenhez vezető út. A külső természet egy olyan út, amely önnön bensejébe is elvezet. Aki érzi, amint a színméz megégeti nyelvét, az megízlelt valamit titokzatos mélységéből. Ám az oda vezető út még hosszú. Erre a célra utal Angelus Silesius:

„Nem a kenyér táplál, mert ami benne éltet:
Isten örök Szava, a szellem és az élet.”[23]

Ugyanakkor a gazdaság mindig ezen út irányába mutat, azáltal, hogy a külső természettel való érintkezésre késztet. Testiségünk pedig már maga az út, ahogy egyszersmind a cél képe is, tekintettel arra, hogy önnön érzéki mivoltában magában hordja ezt a mélységet.

Itt azonban egy fordulat megy végbe. Az ember csak azután, hogy a természet felszínéről eljutott annak bensejébe, éri el a szellemi kibontakozás ama fokát, hogy képes – legalábbis bizonyos mértékben – a külső természetet lerázni magáról, így tehát az eszközök világán, a gazdaságon felülemelkedni. Csupán ekkor érjük el ama paradicsomi állapotot, amelyről előzőleg megállapítottuk, hogy nem embernek való. Csakhogy azáltal, hogy az ember ezt az utolsó lépcsőfokot is megmássza, az igénytelenség, az aszkézis is alkalmassá válik számára! Az aszkézist rendszerint félreértik, amikor puszta világellenességként értelmezik. Valójában nem ezt jelenti. Nem jelent mást, mint hogy a természet mélyébe, annak metafizikai alapjába hatolva felülemelkedünk külsőségén. Aki ellenben buja, dőzsölő életének rabja, az még mélyen el van merülve az érzékiségben. Számára a gazdasági nevelés még nem zárult le, amely a képességek kifejlesztésén és a tárgyszerűségen keresztül magasabb fokra képes vezetni.

A természet külsőségében való alámerülés ellentéte az elszakadás, amely többé vagy kevésbé – az élet korstílusától függően – igénytelenséggé és aszkézissé válik. Az ellentéte – de nem pontos és tökéletes ellentéte. Tudniillik egy szent, egy bölcs sem képes a testét oly mértékben átszellemíteni, hogy fel legyen mentve az étel, a természeti anyagok bekebelezése és a külső természettel való érintkezés alól. A leghatalmasabb szellem, még a szent sem képes megszabadulni a testi–érzéki szükségleteitől. A földi ember rendeltetése, hogy megtapasztalja és élvezze a természet bensőségességét. Ily módon követi az ember Isten nyomait.

A gazdaság legbensőbb lényében is ilyen bensőségesség rejlik, mely végső soron elősegíti, hogy a természettel való benső kapcsolat, az úgyszólván vele való kommunikáció létrejöjjön.

Ám ennek nem épp akadálya-e a gazdaság? Csakugyan az, azonban egy magasabb értelemben véve.

Úgy látszik, mintha a gazdaság rendeltetése az volna, hogy az embert meg­­akadályozzaabban, hogy túl hamar odaadja magát egy magasabb világnak, amelynek ezen földi világ háttérében álló tüzét és teremtőerejét érzi. Az anyagi eszközök segítségével, melyekhez szellemi és testi kibontakozása során kötődik, még el kell foglalnia helyét a földi világban, képességeit minden irányban ki kell fejlesztenie. Ősi bölcsesség, miszerint a természet mindig a kegyelem előfeltétele. Az ember képtelen arra, hogy a természetet átugorja. Ahhoz, hogy eljusson a természetfelettihez, előbb keresztül kell hatolnia a természeten.

Itt nincs helye annak, hogy azokról a veszélyekről is szóljunk, amelyekkel ennek során az ember szembekerül, a természet daimóniájáról, a Föld sötét éjszakai oldaláról, a természettől való borzongásról, valamint az érzéki vágy és minden ilyesfajta befolyás alapján létrejövő borzongásról. Ám a gazdaság és a természet közötti kapcsolat révén életének ezen oldalát is képesek vagyunk megérinteni. Ez nem teljesen ismeretlen a mai technika elevenül érző embere számára. Elég gondolnunk a bányászathoz kapcsolódó munkák ősi költészetére, törpéire, fényes és sötét hatalmaira. A technika tevékeny embere minden tekintetben képes arra, hogy felülemelkedjen a fizika holt természetfelfogásán.

Immár világossá válik, hogy miért jelent a magasrendű szellemi ember számára a gazdaság egyre inkább merő korlátot és akadályt (habár sohasem teljes mértékben, hiszen a kerti munka elvégzése még a szellemi élet magasabb fokán álló szerzetes számára is hasznos, ahogy bizonyos fokú külső munka még a remete számára is jótétemény); hogy ellenben miért válik a szellemileg kevésbé kibontakozott ember számára a kemény kötelesség, a szigorú munka olykor ingatag életének végső támaszává, egyetlen szilárd alapjává. Nyilván akkor, amikor a gazdasági tevékenység – ahogy manapság rendszerint történik – mindenfajta bőséget és lelkiséget nélkülöz, és néhány fogás elfajzott egyformaságában kimerül, amikor egyenesen a tartós közösségből való kizárással, a rendtől, a státusztól való megfosztottsággal áll kapcsolatban, akkor az egyszerű ember számára sem jelentheti azt, amit feltétlenül kell és kellene, hogy jelentsen. Nem válhat támasszá és áldássá.

Bármilyen szellemi fokon is álljon az ember, ahhoz, hogy megragadjon valami bensőt, keresztül kell hatolnia a külsőn. Megvilágosodás csak a halálon keresztül lehetséges; ami fel akar támadni, annak meg kell halnia. A lét ezen törvénye oly egyetemes érvényű, hogy még a társadalmi élet legalsóbb rétege, a gazdaság is – külsőségéből, anyagiságából és szolgálatkészségéből adódó fáradtságával és kényszerével – osztozik ebben a megnemesítő halálban és fájdalomban.

Amennyiben viszont elvétik a célt, amennyiben nem a természet bensőségébe vezetik az embert, hanem az anyagihoz rántják le, úgy ez nem a dolog lényegéből, hanem az ember gyengeségéből illetve intézményeinek elégtelen voltából fakad. Ám amennyiben teljesül a munka feladata, amennyiben megfelelően helyezzük el a gazdaságot az élet rendjében, akkor fogalmat alkothatunkarról az értelemről, amellyel a gondviselés tervében rendelkezik, arról a magasabb rendűről, amely a hátterében rejtőzik. Ami átok volt, áldássá válik, ami szemmel látható és hétköznapi volt, titokká válik.

Fordította: Berkó Dániel

 

Jegyzetek

[1] [Othmar Spann: Fluch und Segen der Wirtschaft im Urteile der verschiedenen Lehrbegriffe. Jena, 1931, Fischer. Bővített különnyomata: Festschrift für Ludwig Elster (Ünnepi dolgozatok Ludwig Elster tiszteletére). Jahrbücher für Nationalökonomie und Statistik. 134. kötet, 4. füzet (III. sorozat, 79. kötet), Jena, 1931, 656. oldaltól. Magyar nyelvű recenziója: Kisléghi Nagy Dénes: A gazdálkodás metafizikájához. Közgazdasági Szemle, 1931, 621–625. o. Illetve ugyanez lerövidítve megtalálható Kisléghi monográfiájában, „A gazdaság szerepe az ember életében” című fejezetben: Kisléghi Nagy Dénes: Univerzalizmus. Spann Otmár bölcseleti és gazdasági tanai. Budapest, 1938, Magyar Közgazdasági Társaság /Közgazdasági Könyvtár, XXI. köt./, 202–205. o. – A jelen fordításból terjedelmi és tematikus okok miatt hagytuk el az első fejezet első négy szakaszát, amely az individualista iskolák (régi klasszikus iskola, határhaszoniskola, matematikai iskola, Marx történeti materializmusa) eszméinek rövid ismertetését foglalja magában. – a szerk.]

[2] [Itt bizonyára a német történeti iskola „teóriaellenes” nézeteire utal. Lásd az 5–6. jegyzetet. – a ford.]

[3] [Ugyanakkor a preklasszikusok (merkantilizmus, fiziokratizmus) is az individualizmus köréhez tartoznak, noha velük kapcsolatban Spann megítélése sokrétűbb és kevésbé egyöntetű. „Társadalomfilozófiai tekintetben a merkantilizmus a centralizáció és állami mindenhatóság gondolatával az individualisztikus természetjogra utal, és annak racionalisztikus és materialisztikus hajlamában is osztozik. Ám amennyiben a merkantilizmus és különösképpen a kameralizmus a privilegizált nagyvállalatok mellett a legteljesebb mértékben életben hagyja a céheket és a rendeket, és amennyiben rendszabályokkal mindenütt a köz javára beavatkozik, ismét úgy tűnik fel, mint az organikus kötöttségek tana, mint egy univerzalisztikus rendszer, amely nem az egyes gazdálkodó alanyok és gazdasági tevékenységek absztrakt összegének, hanem egy államilag meghatározott és szervezetekkel telített Egésznek tekinti a nemzetgazdaságot.” (Othmar Spann: Haupttheorien der Volkswirtschaftslehre. Othmar Spann összkiadás. 2. köt. 1969, 21. o.) Francois Quesnay-t – a fiziokratizmus megalapítóját – a modern közgazdaságtan „valódi megalapozójának”, a fiziokratákat pedig az individualisztikus, mechanisztikus gazdaságtan és a liberális gazdaságpolitika megalapozóinak nevezi, de ugyanakkor méltatja Quesnay Tableau économique-ját és rámutat annak univerzalisztikus vonásaira. „Mindazonáltal – e mechanikuson kívül – a „Tableau” részben (a szerző tudta nélkül) egészleges képet fest, tudniillik annyiban, hogy nemcsak önérdekkövető gazdálkodó alanyokból, hanem ugyanakkor teljes gazdasági ágazatokból indul ki.” (I. m. 58. o.) – a ford.]

[4] [Adam Smith, a modern közgazdaságtan atyja. – a ford.]

[5] [A régi történeti iskola három meghatározó alakja Wilhelm Roscher, Bruno Hil­debrand és Karl Knies. – a ford.]

[6] [Az újabb német történeti iskola vezető egyénisége Gustav Schmoller, képviselői többek között Adolph Wagner, Lujo Brentano, Karl Bücher, Georg Friedrich Knapp, Werner Sombart és Arthur Spiethoff. Spann az iskola felfogását lényegében visszalépésnek tartja, hiszen „míg a régebbi történeti iskola még oszthatatlan, irracionális egységként kezeli az egyént és a népet (Volkheit), Schmoller pszichologizálva »indítékok« táblájává oldja fel az individuumot”. Othmar Spann: I. m. (Lásd az első jegyzetet), 187. o. – a ford.]

[7] [David Ricardo, angol közgazdász, a klasszikus – tulajdonképpen individualisztikus – közgazdaságtan egyik fő megalapozója. – a ford.]

[8] [Látható, hogy Spann szigorúan tudományos, elemző módon közelít a kérdéshez. Mint mondja, „az individualizmus egy analitikus teória, és önmagában nézve sem nem politika, sem nem világnézet, amint tévesen állítják, ezért is megkülönböztetendő a belőle fakadó gazdaságpolitikai és világnézeti konzekvenciáktól. Ugyanez érvényes az univerzalizmusra.” Othmar Spann: Haupttheorien der Volkswirtschaftslehre. Othmar Spann összkiadás. 2. köt. 1969, Akademische Druck- und Verlagsanstalt, 37. o. 1. jegyz. – a ford.]

[9] [Spann a társadalom résztartalmait, „alrendszereit” szellemi (tudomány, művészet, filozófia, vallás) és cselekvő jellegűekre (politika, gazdaság, kommunikáció, organizáció) bontja. Lásd Gesellschaftslehre. Othmar Spann összkiadás. 4. köt. 1969. – a ford.]

[10] [Spann rendkívül élesen bírálja a határhaszon-elméletet, különösképpen az ún. Gossen-törvényt. „A Gossen-törvény alaphibája, hogy a szükségleteket lélektanilag tekinti célok helyett és a haszonteljesítményeket egyenként nézi egy egész tagjai helyett. Figyelmen kívül hagyja az átalakító hatást, amelyet az egyes célelérés más célelérésekre gyakorol; egy kiegyenlített egésznek csak egyetlen, feloldhatatlanul egységes haszna van.” Kisléghi Nagy Dénes: I. m. 165. o. – a ford.]

[11] Ennek részletesebb kifejtését lásd könyvemben: Tote und lebendige Wissenschaft. 3. kiad. Jena, 1929, 81–141. o. (5. kiad. Graz, 1967, 83. oldaltól. = Othmar Spann összkiadás. 6. köt. 1969.)

[12] [„Az igazságos ár tehát nem valami szubjektív ítélet, hanem a gazdaság belső, tárgyi követelményei értelmében az.” Kisléghi Nagy Dénes: Univerzalizmus. I. m. – a ford.]

[13] [Utalás Ricardo és Marx elképzeléseire. – a ford.]

[14] [A bécsi határhaszon iskola (Menger, Böhm-Bawerk stb.) elgondolása. – a ford.]

[15] [A tagszerűség (Gliedhaftigkeit) fogalma pedig egyszersmind véget vet az individualisták indítékokról szóló szakadatlan vitájának (egoizmus versus altruizmus). „Ugyanakkor rendszerfogalmaink nyomán az objektív szubjektívval szembeni elsőbbsége adódik: a szubjektív indíték helyébe az objektív betagolási elv lép, hiszen lényegileg szükségszerű, hogy a gazdaság alkata már eleve adott, mielőtt az egyén gazdálkodna. Ennélfogva nem az indíték (legyen az önérdek, becsvágy, kötelességérzet, bajtársias lelkület, közösségi szellem) dönti el egy adott tevékenység gazdasági mivoltát, hanem csupán az a tény: hogy az illető tevékenység elnyeri-e a tagszerűséget vagy sem.” Othmar Spann: Fundament der Volkswirtschaftslehre. Othmar Spann összkiadás. 3. köt. 1967, 182. o. – a ford.]

[16] [„Az egyenlő fontosság gondolatának értelme röviden annyi, hogy olyan Egészben, melynek tagjai tökéletes megfelelési viszonyban állnak – azaz kiegyenlített Egészben –, minden egyes rész egyformán nélkülözhetetlen, s következésképpen – hiszen nem lehet valami fontosabb, mint „nélkülözhetetlen” – egyformán fontos a közös teljesítményszint eléréséhez!” Othmar Spann: Tote und lebendige Wissenschaft. Othmar Spann összkiadás. 6. köt. 1967, 172. o. – a ford.]

[17] [A gazdaság történetében négy alapformát (Grundgestalt) különböztet meg Spann egymástól: a tiszta forgalmi gazdaságot (tiszta kapitalizmus), a tiszta tervgazdaságot (kollektivizmus, kommunizmus), a szabadon irányított gazdaságot (mérsékelt kapitalizmus) valamint a testületileg, rendileg kötött gazdaságot (rendi gazdaság, feudalizmus). Rámutat arra, hogy az első kettő utópisztikus, a harmadik valóságos, de csak átmeneti érvényű, egyedül a negyedik valóságos és örökérvényű. Lásd bővebben Othmar Spann: Tote und lebendige Wissenschaft. I. m. 321. oldaltól – a ford.]

[18] [Ehhez is kapcsolhatók Horváth Róbert alábbi észrevételei: „Nyilvánvaló, hogy létezik hamis »természetfelettiség«, hamis fensőbbrendűség is. Környezetünk sérüléseit az általános tudatlanság mellett éppen ez okozta – és okozza.” Lásd Uő: Tradíció és ökológia. A jelen kötetben. – a ford.]

[19] [Az áttagolás (Umgliederung) mint általános történeti kategória kapcsán lásd Walter Becher: Ökológia és univerzalizmus Othmar Spann szellemében. A jelen kötetben. – a ford.]

[20] [A kettőség (Gezweiung) az univerzalizmus egyik kulcsfogalma, mely a szellemi létezők egymásra utaltságát – mind az ellentétesség, mind a komplementaritás értelmében – juttatja kifejezésre. Vö. Walter Becher: I. m. A jelen kötetben. – a ford.]

[21] [A magasabb rendű tőke (Kapital Höherer Ordnung) a szervezés, az ún. közösségi érettség körére vonatkozik. „A közösségi érettség (Gemeinsamkeitsreife) azoknak a teljesítményeknek területe, egésze, amelyek mindenki által mindenki részére végeztetnek (piaci rend, pénz, kereskedelmi szerződés stb.). A közösségi érettség teljesítményei a gazdaság számára organizatórikus funkciók: a magasabbrendű tőke megteremtése. (…) A magasabbrendű tőke, a közösségi érettség funkcióinak tulajdonságai: 1. kötelező voltuk, 2. teremtő természetük és 3. viszonylagos elhasználhatatlanságuk.” Kisléghi Nagy Dénes: I. m. 151. o. – a ford.]

[22] [Elszakadás vagy elkülönülés (Abgeschiedenheit): Meister Eckharttól kölcsönzött kifejezés, amelyet társadalomtanába is beépít. Spann: Gesellschaftslehre. Othmar Spann összkiadás. 4. köt. 1969. Lásd az Abgeschiedenheitslehre című fejezetet. „Ez »az istenivel való közvetlen közösséget jelenti«. (…) Kerüli az emberi társadalmat, de nem az individualizmus alapján; nem az egyén önmagával való beérése (Selbstgenugsamkeit), ellenkezőleg, az istenivel való egybeolvadás az élet alapelve. Itt tehát ugyanazok a gyökerek találhatók, mint az univerzalizmusban, de itt a közösségnek csupán egyetlen formája, az Istennel való kettőség áll fenn. (…) Az elvonultság Isten megszületése a lélekben, egyesség kettőség helyett (Einung statt Gezweiung).” Kisléghi Nagy Dénes: I. m. 78–79. o. – a ford.]

[23] [Angelus Silesius: A kerúbi vándor. I. könyv, 173. H. n., 1999, Kairosz Kiadó, 17. o. (Kulcsár F. Imre fordítása) – a ford.]

 

Megrendelés: eletharmonia@gmail.com; 70/314-84-11;

Levelezési cím: 6701, Szeged, Pf. 913.

CsatolmányMéret
Othmar Spann - A gazdaság átka és áldása.pdf531.33 KB