Remetenap és természetmisztika a táborokban

Simonyi Gyula

 

Az ökológiai érzés és gondolkodásmód nevelési formái közül az egyik legnagyobb erejű a „Remetenap”.[1] A tábori hagyományunkban van külön Természetnap is, amelyen a különféle oktatási formák témája a természet, de a Remetenap egész más: a személyiség központját, mélyét segíti ezirányú fejlődésében.

A jelen írást átszövi a vallásos szóhasználat, de ezzel a legkevésbé sem akarok olyasmit éreztetni, mintha az itt említett értékekre, élményekre, életformára csak az Istenben hívő ember törekedhetne, vagy hogy a létező történelmi egyházak elől járnának az ökológiai lelkiismeret és életmód dolgában.

 

Éljétek át az életet!

„Szédülök az Idő, a történelem mélységeitől. Az Indiánok Völgyében virrasztok. A holdfényben magasodó tipikből dobok tompa ritmusa, ősi ének hallatszik. Elemi erővel ölel át a Lét. Soha többé felszínességet!”

1980-as tábornaplóból

A táborvezető virraszt. Nem tud elaludni a boldogságtól. A tábortűz nagy csendben végződött, takaróinkban szanaszét heverve merengtünk a csillagokra, mindenki egyedül és mégis az élmény együttlétében, s e gyönyörűségből egymás után, észrevétlenül siklottak át társaim az álom gyönyörűségébe.

Az Orfűi-tó déli partja akkor még vadregényes volt. Középiskolások voltunk, senki nem vitt minket táborozni, magunknak kellett keresnünk a jó tábor ritka kincsét. Azon az éjszakán csak halványan sejtettem, hogy több évtizedes, évszázados, évezredes hagyományok éledeznek lelkünkben, s bennünk él a jövendő generációknak az a vágya is, hogy még találkozhassanak Természettel.

Azóta is sokszor éreztem úgy: bárcsak soha ne lenne vége ennek a percnek! Egyszerre fájó és édes a tihanyi földvárról a tájban gyönyörködve azon töprengeni, hogyan élhetnék mindig kinn a természetben. Aztán a remetebarlangoknál az emberben borzongás és vágyakozás kavarog. Milyen szörnyű lehetett századokkal ezelőtt így az élet, böjtölve, fázva, minden kényelem nélkül, küzdve a természet erőivel – mint ahogy a jobbágykunyhókban is. Ugyanakkor milyen csodás lehetett a csend, a természet szépsége, az érzelmek és gondolatok előbukkanása – s a szépségek és gyötrelmek megosztása a társakkal. Vajon mi az igazi boldogság? A boldogulás? Mi az emberi élet célja? Hogyan kell élni? A remete tudja a boldogság titkát, vagy a fogyasztói társadalom karmesterei?

Telnek az órák. A gyönyörködés idejét felválthatja az unalom, vagy előtolulnak a hétköznapi gondok, esetleg az ember előveszi a lelki olvasmányt vagy alkotni próbál, elfeledettnek remélt kellemetlen emlékek törnek elő s döntik az embert szégyenérzetbe, kétségbeesésbe, a Prédikátor könyvének alapgondolatát („Minden csak hiábavalóság és szélkergetés”) átélve keresem az értéket, a célt, a hivatásomat. Fázom, félek, fáradt vagyok. A neszekre kapkodom a fejem vagy elálmosodom. Hogy tartalékoljam kis elemózsiámat, fölmelegedjek és éhemet csillapítsam, ehető dolgok után kutatok. Megdöbbenek, mennyire nem tudok semmit, nem ismerem a növényeket, gyámoltalan és életképtelen vagyok a természetben.

Mégis, ha az ember a külső zajkulisszán átjut, s e kiterjedt benső tájon találja magát, hosszú utakat megtéve – benső csend teremtése, a benső hallás finomítása és gyakorlása, a meghallott Lét jeleinek megkülönböztetése… – újra és újra Találkozást élhet át s ennek erejében döntéseket hozhat.

 

„Az erdők mint szentélyek”

„Az erdő határtalan kedvesség és jóakarat… árnyat kínál még a favágónak is, aki elpusztítja…”

Buddha

Ezt a címet és mottót Henryk Skolimowski tanulmányától kölcsönöztem (György Lajos fordítása). Ő arról beszél, hogy a régi népek az egész világon fenntartották a szent ligetek és erdők hagyományát. S amilyen mértékben megfosztottuk a szentségtől a Mindenséget, oly mértékben fosztottuk meg tőle saját magunkat is. Ahogyan a szent ligeteket átadjuk a faiparnak, elpusztulnak a természetes templomaink, amelyekben meg tudnánk újulni biológiailag, szellemileg és lelkileg egyaránt.

Az erdők szentély mivoltát csodálatosan éltük át a diktatúra évtizedeinek illegális táboraiban. A kőből épült templomokban a történelem során különféle állami és egyházi hatalom érvényesül, de Isten szabad ege alatt semmilyen hatalmi fenyegetés vagy főpapi kiátkozás nem tudja meggátolni, hogy összegyűljünk és misztériumot éljünk át: a Teremtő szeretetét, aki megajándékozott minket az élettel, a Természettel és egymással.

 

Mit akar a remete?

„Mit használ az embernek, ha akár az egész világot megszerzi és lelkének kárát vallja?”

Mk 8,36

Csak Isten ismeri a csendet, természetet szerető emberek ­lelki gaz­dag­­ságát. Valamit mégis mondhatunk arról, mit akar a ­„reme­te­”: kö­ze­led­ni a Teremtőhöz, Őbelőle adni másoknak is, s ennek érdeké­ben – átmenetileg is, véglegesen is – eltávolodni a világtól. Miért kell ehhez eltávolodni a világtól? S hogyan lehet az eltávolodás átmeneti is, végleges is?

Átmeneti jelleggel – újra és újra – a cselekvés hatékonysága érdekében kell magányba vonulnunk. Az ökológia sok cselekvést kíván az életforma, a nevelés, a gazdaság, a mozgalom stb. síkján, s nem akármilyen cselekvést, hanem lelkiséggel, önneveltséggel, életformával, tudással megalapozottat.

Ez az eltávolodás csak átmeneti, s éppen a világért is történik. A világért, ami ez esetben az élet színterét és az emberiséget jelenti, amelynek világossága Jézus és követői (Mt 5,14), amelyet Isten úgy szeret, hogy Fiát adja érte (Jn 3,16). De a remeték példája a világgal való teljes és végleges szakításról is beszél. A „világ” szó ekkor – mint a mottóban is – a megszerezhető, meghódítható javakat jelenti. E téren pedig Jézus kemény létszabályt mond ki: Aki az Anyagi Javakat szereti, azokhoz ragaszkodik, az Istent gyűlöli, megveti. (Vö. Lk 16,13) Sőt, jelenti a „világ” szó az „evilágot”, azt az egész – mai szóval – civilizációt is, amely az anyagi javakat keresi (Lk 12,30), amely ezekért s hatalmi rendjéért ölni is kész (Jn 18,36). E világ tettei gonoszak, s mivel Jézus ezt bizonyítja, e világ gyűlöli Őt (Jn 14,22–23; 7,7; 15,18) és örül annak, hogy e világ fejedelme (Jn 14,31) meggyilkoltatja Őt (Jn 16,20). Jézus kiveszi tanítványait ebből a világból (Jn 15,19), ezért e világ gyűlöli és üldözi őket is (Mk 10,30).

Ez az a világ, amely világnyomorral, erőszakkal és ökológiai válsággal pusztítja a Teremtést. Az ezzel való szakítás nagy és apró döntései születhetnek meg a remetei mélységekben.

Ilyesféléket jelenthet eltávolodni az evilágtól s a Teremtőhöz közeledni: Nem anyagi gazdagságra törekedni, inkább időt hagyni nem-anyagi kincsek átélésére, szerényen élni az anyagiakkal, s amennyire erőnkből telik, inkább a szegényeken segíteni velük. Nem megvédeni javainkat, nem fegyverkezni és hadakozni, inkább erőszakmentesen elszenvedve akár az igazságtalanságot, keresni az embertestvériséget. Boldogságot elsősorban a nem-anyagi gazdagságban találni: személyességben, szerelemben, saját és fogadott gyermekekben, barátkozásban, közösségben, szellemi kincsekben, tudásban, alkotásban, művészetben, lelkiekben, csöndben, természetben, önnevelésben, hivatásban, segítésben… és még ki-ki hosszan sorolhatná.

Mi köze ennek az ökológiához? Éppen a leglényege. Az így érző s élő „remeték” gyökerében gyógyítják az ökológiai válságot.

 

Gyakorlati megvalósítás

„Forrong a világ, napok állnak versenyt az évekkel, évek a századokkal, az őrült népek nyugtalanok… Mit számít?”

Babits Mihály: Mint különös hírmondó

Felnőttekkel lehetőleg teljes 24 órás Remetenapot tartsunk. Kisebbekkel természetesen arányosan rövidebbet. Előző kirándulásokkal ismertessük meg a környéket, hogy ne tévedjenek el, s szép zugot találhasson magának mindenki. Barlang, rom, hegycsúcs, forrás, tisztás, magasles, egy különleges fa, bokor környéke, szigetecske a patakban különösen alkalmas, de minden hely válhat kedvessé. A szemlélődést kiegészítheti a „remetelakot” egyszerű eszközökkel otthonosabbá tevő munka. Az életkornak megfelelően tegyük vonzóvá a természetközeli emberek értékeit (például indián regények, Tarzan, Maugli, Lurkó, Verne regények, Kőrösi Csoma Sándor, küzdelmes utazók, felfedezők).

Szellemi fölszerelés:

• Szentírás, füzet, toll;
• segítő anyagok, pl. versek, kérdéssorozat, tematikus szentírási összeállítás (zárt borítékban, csak valamennyi csend után szabad felbontani, ne szolgáljon menekülésül önmagunk elől).

Testi fölszerelés:

• ruházat és takaró esőre, hidegre is számítva;
• víz és élelem csak a legszükségesebb;
• igazolvány, lámpa, tisztálkodáshoz holmi, térképvázlat, iránytű.

Felkészítés:

• az esetleges böjtre (értelme, példák);
• a természetben föllelhető enni- és innivaló elővigyázatos keresésére, a tűzrakás szigorú szabályaira;
• a félelemre (egyedüllét, sötétség, idegen felbukkanása; a kicsik, a lányok kettesével egymás közelében telepedjenek le; a táborvezető tudjon róla, ki merre van, távolról nézzen utána mindenkinek);
• fegyelemre (éljenek maguk készítette napirend szerint; egymást ne zavarják, ne zajongjanak, beszéljenek, ne vonják magukra a figyelmet, ne vigyenek magukkal más olvasmányt).

Mikor legyen?

• Legalább 2–4 tábori nap után, amikor már kaptak sok gondolatot, élményt, s ismerik némileg a környéket;
• előzze meg a Természetnap, amely sok ismeretet adjon a növényekről és állatokról, a nappal és az éjszaka hangjairól, színekről és nyomokról, levegőről és vízről, felhőkről és csillagokról, kőzetekről és talajról, ízekről és illatokról;
• ne halogassuk, hátha később már nem lesz esőtlen nap;
• ne legyen előtte éjszakázás, kimerítő túra, mert akkor a csendből alvás lesz.

 

Az „idegen” próbája

„A kislány nem felelt. Észrevétlenül két kis ágat fektetett kereszt alakba és magában imádkozott, hogy ez a félelmetes idegen, aki bizonyára nyomozó, térjen meg.”

1979-es tábornapló

A tábort átszövő meglepetések, próbák lényege a váratlan helyzet, s hogy az ember nem tudja, mit várnak tőle, miben vizsgáztatják. Így reagálását utólag átgondolva a reális önismerethez kap tapasztalatot.

Ilyen remetenapi próba az „idegen”. A táborvezető meghívja erre a napra egy olyan felnőtt barátját, akit a résztvevők nem ismernek s miután azok szétszóródtak, megbeszélt helyen találkozik vele, tájékoztatja a terepről, a tábor addigi tanulságairól és a résztvevőkről. Ezután az „idegen” a terepen kóborolva egyenként találkozik a magányos „remetékkel” és – attól függően, hogy kivel találkozott és milyen nevelési cél van kitűzve – a legkülönbözőbb szerepeket játssza el, a vezető és a maga ötletessége alapján. Néhány példa gondolatébresztőnek:

Az illegalitás idején az „idegen” például civilruhás nyomozót sejtetve firtatta, mi folyik itt, kik ezek a szerte kóborlók, ki szervezte az egészet stb. Kocatúristaként csevegett, hogy milyen fárasztó volt idáig jönnie, s ideje lenne utakkal behálózni ezt a „sötét Ázsiát”, hogy ő a kocsiból fotózhasson. Cinikus anyagelvűként kérdezgette, mire lehet órákon át csendben figyelni, Isten úgysincs, hogy feleljen. Vagy bizalmasan elárulta, hogy ritka védett madár fiókáját megy kiszedni, mert azt jó pénzen el tudja adni. Elemózsiát pakolt elő, s szanaszét hagyta a szemetet. Esetleg cigarettával kínálta a „remetét”. Tüzet rakott és anélkül ment tovább, hogy gondosan eloltotta volna.

Figyelmezteti-e a „remete” a felnőtt „idegent”? Tud-e szeretettel szólni, meggyőzően érvelni? Tud-e udvariasan hallgatni, vagy fecseg? Szereti-e a csendet, vagy örül, hogy végre van társasága? Összeszedi-e a szemetet, eloltja-e a tüzet, jelzi-e a táborvezetőnek az orvvadászt?

Mivel a „remeték” sokan vannak, egy „idegen” csak kis időt vesz el egy-egy ember csendjéből, ugyanakkor sokat pezsdíthet a gondolkodásban, önvizsgálatban. Amikor a „remeték” visszaérkeztek, tanulságos és vidám program az „idegen” beszámolója (természetesen anélkül, hogy bárkit is felismerhetően, személyre szólóan megszégyenítene).

 

Egy példa

„Csak akkor szólalj meg, ha többet tudsz mondani, mint a csend.”

Kínai közmondás

Vincze József pázmándfalui plébános, a Bokor bázisközösség egyik ágának több éve újraválasztott vezetője írja a Karácsonyi ajándékban:

Az idén hat hetet töltöttünk a Bakony egy vadregényes völgyében, hetenkénti váltással egy gyermek, egy felnőtt és négy középiskolás csoporttal. Táborozásaink jelentős napjai közé tartoztak a Remetenapok, melyek céljai:

•   megtanulni és megszeretni a csend varázsát;
•   felfedezni a környezet, az erdő, a hegyek szépségét;
•   megtanulni a magunkba nézés képességét;
•   megtalálni életünk vezérlő elvét, vagy újra ehhez igazítani életünket;
•   komolyabb, mélyebb mondanivalót előhozni magunkból;
•   valóságosan találkozni a bennünk lakó Istennel, így rátalálni igazi önmagunkra.

A Remetenap befejezéseként mindenki felolvasta az imáját, elmélkedését, amit a csendben írt. Ezek közül idézünk.

 „Istenem, én köszönöm azt, hogy megteremtetted az állatokat, a szép hernyókat, és a többi sok-sok szépet. Sokat is izgultam, hogy s mint lesz. Sokat is játszottam azokkal, mint pl. a méhecskével, a lepkékkel, a hangyával és még sok állattal. És még a növényekkel is játszottam, a csalánnal, a virágokkal. És volt azokban, akikkel játszottam érdekesség, méghozzá olyan fajta, hogy ha valamit mondtam nekik, azt megértették. Hallgattam a fejem fölött csicsergő kis madarat, és úgy éreztem, hogy minden mozog.” (P. Benő, 2. osztályos)

 „Olyan nehéz összefoglalni azt a nagyon sok gondolatot, ami jött ezalatt a pár óra alatt, szinte teljesen összefüggéstelenül. Nagyon nagy csöndhiányom volt már, amit magam sem vettem észre… Meg kell álljunk a rohanásban, hogy egy kicsit a természetre és Rád hangolódjunk, Uram. Ahogy körbenézek, szinte mindennek tanító hatása van itt a természetben. A fák csak úgy tudnak ilyen szilárdan állni, hogy nagyon hosszú, mélyrenyúló gyökereik vannak. Úgy gondolom, a szilárdan álláshoz nekünk is kellenek ilyen mélyrenyúló gyökerek: gondolatok, érzések, amelyeket csak a csöndben találunk meg magunknak. Aztán az jutott még eszembe, hogy a csaláncsípés mennyire fáj, mégis gyógyító hatású. Testvéreim feddései is fájnak, de biztos jót akarnak nekem és így segítenek jó irányba változni, Jézus követőjévé alakítani magamat. Egy bogár már másodszor esik le előttem egy falevélről, de megint megpróbál felmászni rá, képes újra és újra nekiindulni. Nekünk is mindig újra és újra erőfeszítéseket kell tennünk, hogy alakítsuk magunkat és minél jobban tudjunk szeretni. A küzdésnek és visszaesésnek is megvan az értelme… Uram, Te tanítasz a csöndben, a természetben minket, de nem szabad elfelednünk, hogy Te tanítasz minket a másik emberben is. Kérlek, add, hogy figyeljünk egymásra, hogy ezáltal is tanuljunk a Te Utadon járni.” (L. Mónika, középiskolás)

 

Jegyzet

[1] [Megjelent a Környezeti nevelés a táborban című kötetben (Budapest, 1993, Alapítvány a Magyarországi Környezeti Nevelésért /Réce-füzetek, 2./). – a szerk.]

 

Megrendelés: eletharmonia@gmail.com; 70/314-84-11;

Levelezési cím: 6701, Szeged, Pf. 913.

CsatolmányMéret
Simonyi Gyula - Remetenap és természetmisztika a táborokban.pdf439.26 KB