A magyar közoktatás körülményei, helyzete, szemléleti megközelítései – Különös tekintettel a környezeti nevelésre

Kotogán Róbert

 

A most következőkben egy átgondolt koncepció alapján szeretnénk értékelni a magyar közoktatási rendszert és azok résztvevőit. Őszinte és kon­struk­tív helyzetjelentést kívánunk adni. Az őszinte azt is jelenti, hogy rendkívül kritikus, ami a téma súlyosságát tekintve alapvető hozzáállás. Azt kérnénk, hogy a visszajelzésekben senki ne általánosítson, és ne vegyen magára olyan kritikát, ami nem az ő munkáját illeti. Aki felismeri saját viszonyulását, magatartását, annak számára is segítő reflexióként szánjuk és bízunk benne, felismeri a változás fontosságát. Célunk ennek segítése, s ehhez kérünk nyitottságot.

Minden társadalmi területen rengeteg környezeti tudatosság kialakulását ellehetetlenítő gát lelhető fel, így az államrendszerben, a civilszférában, a cégek, a lakosság, a hivatali környezetvédelmi szférában is. Az alábbiakban csak a közoktatásban, pedagógiában tapasztalható nyilvánvaló és látens gátakkal kívánunk foglalkozni, egy leíró, okfejtő, feltáró, vitaindító fejtegetéssel. Számos megállapítás hátterét a terjedelmi korlátok miatt még példák szintjén sincs lehetőségünk részletesen bemutatni, de most nem is ez a cél. Sokkal inkább egy esszenciális összefoglaló képet nyújtani a tendenciákról. A részletes kifejtésre az Életharmónia Alapítvány[1] más anyagaiban, tanulmányainkban, illetve személyes párbeszédek, viták kezdeményezése során nyílhat lehetőség.

 

Időszerű pedagógiai célok és a jelenlegi helyzet, avagy a „környezeti félrenevelés”

Vajon ma az oktató-nevelő intézmények hol keresnek megoldást és mit adnak át arra vonatkozóan, hogy a világ súlyosbodó problémáira és ezáltal életünk halmozódó kérdéseire milyen megközelítést alkalmazzunk, hogy milyen utat válasszunk? Vajon ma a közoktatás hogyan készít fel az életünkben felmerülő váratlan, nehéz helyzetek kezelésére? Ezzel szemben, és a változást egyáltalán nem segítő indulatos vélemények mellett, az intézményeknek, a pedagógusoknak, vajon miért nincsenek legalább hallható kételyeik, s még ha bizonytalan, de legalább megfogalmazott kérdéseik? Pedig a helyzet szinte ordítja: Történjen már valami saját magunkból, saját erőből, saját magunkért!

Ha a jelenlegi körülményekre tekintünk, akkor a mai környezetpedagógiai elvárások rendkívül fontos pedagógiai elveket fogalmaznak meg. Az Egyesült Nemzetek Szervezete 57. közgyűlése 2002. december 20-án a 2005–2015 közötti évtizedet a Fenntarthatóságra Nevelés Évtizedének nyilvánította. Az OECD ENSI–SEED[2] kezdeményezésére elindult a Zöldóvodák és Ökoiskolák hálózata, a környezetvédelmi és iskolai kezdeményezések programja. Magyarország a nemzetközi elvárásokat figyelembe véve minden jelentősebb egyezményt aláírt; elhatározásában, környezet- és oktatáspolitikájában követi az Európai Közösség tagállamainak határozatát, miszerint a közösség valamennyi országában konkrét lépéseket kell tenni a környezeti oktatás előmozdítására. A Nemzeti Alaptanterv és a Kerettanterv közös követelményként határozza meg a környezeti nevelési feladatokat. A környezeti nevelés céljaként és sajátosságaiként a nemzetközi irodalom[3] szépen megfogalmaz egy sor valóban fontos fejlesztési területet, amely eltér a hagyományos (az egyes diszciplínák tantárgyain alapuló) tanulási folyamattól. A megfogalmazott módszerek: a környezeti ismeretek bővítése és a környezetszennyezés és -védelem iránt való érzékenység felkeltése, a gyermekek szabadban, terepen való interaktív, élményorientált foglalkoztatása, tematikus programok, tantárgyi integráció, a témához kapcsolódó pedagógiai programrészek, a kognitív képességek és egyéb kompetenciák fejlesztése, helyi és konkrét problémák elemzése, a rendszerszemlélet és a közösségi-részvételi képességek fejlesztése.

Mindezen pozitív felismerései, javaslatai, irányai mellett a fővonulatába tartozó hazai és nemzetközi környezetpedagógiai fejlesztési koncepciók mégis azokon a kereteken belül maradnak, amelyek fogalmi, szemléleti önellentmondásosságuk miatt eddig sem tudtak látványosan, érezhetően javítani a helyzeten. Kisebb számban akadnak nagyon értékes, rendhagyó megközelítések, amelyek felismerik az alapokban rejlő problémákat, de általában a meg nem értés vagy hárítás folytán ezek a felvetések nem kapnak kellő figyelmet, nem foglalkoznak velük. A jelenlegi paradigma ehelyett a tudományos pedagógia általános szakmai trendjeit preferálja feltételként, ezekben ismeri fel a környezeti nevelés megfelelő eszközeit, és hiányukban az eddigi eredménytelenség vélt okát. Ezeken a módszertani változtatásokon kívül a természet- és környezetvédelmi ismeretek, az ökológiai tudás szükségszerűen magasabb szintű oktatását preferálja. Mindez a jelenlegi állapotok között valóban rendkívül fontos. Azonban, ha a pedagógia és az oktatási rendszer célját, értékrendjét, az emberről és a természetről alkotott képét, világszemléletét, értelmezési rendszerét, fogalomhasználatát nézzük, akkor azt láthatjuk, hogy ehhez képest a „reformált” környezetpedagógia csupán formájában, külalakjában változik, de lényegi tartalmát, szemléleti szintjét, minőségét tekintve alig vagy semmit.

Mivel az alapelveket tekintve ezt is a jelenlegi modern társadalmi és nevelési szemlélet, cél-, eszközrendszer táplálja, és ez szintén hozzájárul a jelenlegi válság kialakulásához, így az óhajtott „visszatalálást” ettől nem várhatjuk. A környezeti neveléssel értékteremtést hirdetnek, ezen pedig a materialista szintű ökoetikát értik, amiben érezhető a funkcionális környezetvédelmi megközelítés is. Holisztikus szemléletről beszélnek, de az empirikus pozitivista tudományos paradigmák világképén belül, amiből külön kiszakítják a környezetet (természet–közösség–kultúra). Ehhez képest figyelemre méltók azok a javaslatok, amelyek humán területekre, vallástanításra, etikai alapokra hívják fel a figyelmet és az igazság keresésére ösztönöznek egy viszonylag nyitott és reménykeltő emberi hozzáállással. Azonban kiábrándító, amikor ugyanezt a szellemi területet távolságtartóan kulturális funkcióként írják le, megmutatva ezzel, hogy lényegétől valójában messze állnak. Ez a pedagógia is kiemelten kezeli a képességeket, tudatosságot, de kitűnik, hogy mindezeknek ugyanúgy csak a jelenlegi fogyasztói társadalom által kívánatosnak tartott úgynevezett érvényesülési, funkcionális kompetenciákba tartozó részterületeit és szintjeit veszik figyelembe, amelyek csupán a „működő” környezetvédelmet segítik, és az önpusztító modern társadalom továbbmozgatói. Mindez az ember–természet kapcsolathoz, harmonizálásához kevés, csak a jelenlegi világképet, társadalmi struktúrát konzerválja. A fenntarthatóság pedagógiája az interdiszciplináris megközelítést, a tantárgyköziséget preferálja, de nem látható ennek magasabb szintű pedagógiai célja a szokásos, (lexikális tudást nyújtó) oktatási célokon kívül. Nem látható, hogy ez az igény a holt tantárgyakat milyen úton változtatja egységes, élő tudássá. Beszél az alapvető motiválásról, de számunkra a leírt „hogyanból” nem érzékelhető, hogy ettől a gyermekek mitől fogják jobban szeretni az iskolát, ha az alapvető mechanizmusok, célok, struktúrák és a személyi állomány a régi marad.

Annak ellenére, hogy a mai környezetpedagógia számára is köztudott, hogy az ismeretközvetítés önmagában nem eredményez magatartásváltozást, legfeljebb pozitív attitűdalakulást, a legtöbb intézmény főként a tájékoztatáson, vagyis csak az „értelmi” szférában működő pedagógián keresztül kívánja a szemléletet formálni, a tudatosságot növelni, a szokásmintákat megerősíteni. Attól függetlenül, hogy a mai általános pedagógiai dogmával szemben valóban alapvető hiányosságot és igényt fogalmaznak meg, igazán mégsem látható, hogy mitől is alakul majd ki ténylegesen a gyermekben a környezeti tudatosság. Hiányzik a változás feltételeinek, háttérfolyamatainak bemutatása, az alapokhoz való vonatkoztatás és a megközelítés ellenőrzése. Még mindig a tünetek (módszertani kompetenciák, pénzhiány) szintjén keresik a megoldásokat, és hiányzik az eredendő, mélyebb okokra koncentrálás, hiányzik a valódi társadalmi, kulturális, pszichológiai, spirituális dimenziók vizsgálata, ami alapvető a valódi megértéshez és a pedagógiai megoldások, célok, a küldetés megfogalmazáshoz.

Módszertanilag és a közvetlen célokban lehet bármi rendhagyó, ha szemléletileg és végső céljaiban nem az, nem várható igazi előrelépés. Mindezek teljesen megegyeznek a „zöld” mozgalmak attitűdjével, megközelítésével, szemléletével, hiszen a környezeti nevelés nemzetközi és hazai köre általában a közoktatásban és a civil mozgalomban is jelen van, és onnan integrálja megközelítéseit, tudását, módszereit a pedagógiába. Tehát, véleményem szerint, a szükséges ismeretbővítési, módszertani és finanszírozási eszközök mellett, a környezeti nevelésben az alapok mélyebb, esszenciális felülvizsgálata a legszükségesebb. Természetesen mindenki feladata a természet megóvásában való személyes, tevékeny részvétel sajátéletterületén, azonban a nevelők-oktatók területe az, ahol ez különösen nagy lehetőséget, felelősséget és feladatot jelent. A szemlélet és a viselkedés alapja (a család erős hatása mellett) ugyanis itt alakul ki, ebben az intézményrendszer által meghatározott életszakaszban. Nem elfogadható, hogy a közoktatás feladata ma abban merüljön ki, hogy egy beteg társadalomhoz való alkalmazkodásra próbáljon felkészíteni.

A jelenlegi állapotokat tekintve azt mondhatjuk, hogy a fenti nemzetközi „kirakatpolitikai” vállalások ellenére Magyarország minden téren a fenntarthatatlan „növekedést” erősíti továbbra is. A közoktatásban pedig a ráfordított milliárdok ellenére továbbra is a régi pedagógiai paradigmák, szokások, reflexek működnek. Ott tartunk, hogy kijelenthetjük, a közoktatási rendszer színvonala egyre mélyebbre süllyed, egyre távolabb kerül a jelenkor által megkívánt küldetésétől. A környezeti tudatosság személyi kialakulásához szükséges feltételek a legtöbb intézményben nem adottak, sokszor nem is ismertek. A közoktatási rendszer paradigmái, koncepciói, prioritásai, struktúrája, közvetett értékrendje, kultúrája, személyi minősége megegyezik azzal, amely a problémát létrehozta. A fenntarthatatlanság pedagógiája minőségileg semmit nem változott.

Annak ellenére, hogy a közvélemény és a politika is a következő generációktól várja leginkább a szemléletváltást, az innovatív megoldásokat, az új fenntartható életmódot, ennek elérésére, megteremtésére releváns módon, szakmailag megalapozottan nem történik semmi. „Törekvések”, kampányok, egyoldalú stratégiák, programok vannak tömegével. Azonban az eredmények minimálisak, ellentmondásosak vagy más terület által megsemmisítően lerontottak. Az intézményesített környezeti nevelés, szemléletformálás összességében nem mondható eredményesnek, mert a magyar társadalom – működésének, magatartásának környezeti hatását nézve – nem vált a szó valódi értelmében „fenntarthatóbbá”, nem vált környezettudatosabbá, jelentős cselekvésszintű környezettudatosságról nem beszélhetünk, és a jelenlegi felnövekvő generáció sem rendelkezik ezekkel a képességekkel, sőt legtöbbször nevelőik sem. Tapasztalataink alapján még a zöldóvoda–ökoiskola rendszer is rendkívül ellentmondásosnak tűnik a megvalósulása tekintetében. Ki kell mondani, hogy hazánkban a legtöbb program, pedagógiai stratégia, személyi tudás és viszonyulás, szervezeti kultúra nem alkalmas valós és tartós szemléletformálásra. Sőt, ha szakmai alapon a környezeti tudatosság meghatározó személyi feltételeit vizsgáljuk, akkor ellentétes hatású módszerekre, folyamatokra bukkanhatunk. A környezeti tudatosságra nevelésre hivatott oktatással, neveléssel foglakozó intézményekben (néhány kivételtől eltekintve) a szervezeti kultúrában vagy nem jelenik meg ez a tevékenység (csak papíron), vagy ha mégis, megalapozott koncepciók nélkül egyoldalú vagy épp irreleváns módszertant alkalmaznak.

A nevelők jelentős része az esetek többségében a fenntarthatósággal ellentétes nézeteket vall. Érdeklődésük minimális, alapvető ismerethiánnyal, fogalomzavarral rendelkeznek, gyakran tudatos célokat, eszmeiséget, szellemiséget nélkülözve végzik eddigi rutinos munkájukat új divatos címkékkel jelölve, változatlan szemléleti alapon, változatlan megközelítéssel. A környezeti tudatosság személyi feltételeinek ismerete nélkül, az erre alapozott szervezeti igény és/vagy kormányzati-fenntartói elvárás és kontroll nélkül hazánkban nem beszélhetünk a fenntarthatóság kompetenciájának megteremtéséről hosszútávon sem. A megfelelő eszmerendszer, célrendszer, szemléleti mód és mély alapelvek nélkül a jó kezdeményezés is csupán üres szólamok ismételgetése, mint ahogy a zöldóvoda és ökoiskola rendszer és a hozzá kapcsolódó címek esetében jól látható. Ugyanis az intézmények közül sokan csak minimálisan (azaz nem lényegileg) különböznek a „fenntarthatatlanság pedagógiáját” képviselő intézményektől. Sőt, e cím kontraindikált hatását is megfigyeltük, ami több intézmény esetében egyben lényegi irrelevanciáját mutatja. Sokan úgy állnak a megfogalmazott célokhoz, hogy „mi már elismert intézmény vagyunk, mi maximálisan így működünk, mi tudunk mindent, nekünk már nem kell semmivel sem foglalkozni, nekünk ezt már nem kell elmondani” stb. Közben a valóság egészen más. Többen még annak sem felelnek meg, amit a kritériumok elvárnak, nemhogy egy valódi ökológiai módon működő intézménytől elvárható szigorúbb kritériumrendszernek. Sajnos sokszor jellemző, hogy a környezeti nevelő pedagógusok mintegy másodvonalban dolgozva már csak a széthullott, inkoherens, a tényleges kontextusból kiszakított, összefoglalt információkkal dolgoznak.

A kifejezetten környezetszennyező cégek, iparágak részéről az úgynevezett „zöldrefestés” gusztustalan jelensége is tombol a közoktatásban, mert nagyon sok intézményben semmilyen kritikai képességgel, szakmai vagy etikai kontrollal nem szabályozzák ezt a tendenciát.[4] Ilyen közegben akár az ENSI–SEED, akár az Életharmónia Alapítvány megközelítése a legnépszerűtlenebb koncepció lesz. A legnépszerűbbek az oktatási jellegű és csak a gyermekekkel (nem a pedagógusokkal) divatos módszertani szinten foglalkozó programok (cégek és civil szervezetek, iskolák, kampányaik), és persze a pénzt hozó programok. Az egyik fő probléma, hogy a közoktatás brutális alulfinanszírozása minden etikai és szakmai problémát felerősít és újakat, még rombolóbbakat generál.

A pedagógusok többségének (hangsúlyozzuk: tapasztalható) általános hozzáállása a környezeti neveléshez a közöny és a hárítás. Ezért ezt a feladatot jellemzően csak a környezeti nevelési témával külön megbízott vagy azt önmaga felvállaló személy végzi az intézményekben. Amennyiben a pedagógus kényszerszerepként vállalja, akkor általában – mint bármely foglalkozásban, ha azt valaki kényszerként végzi – magatartása hiteltelen és munkájakontraproduktív. Egyedül akkor beszélhetünk szemléletformáló erőről, ha az intézményben bármelyik személy benső motivációból, lelkesen és hiteles, következetes tettekkel, holisztikus szemlélettel rendelkezik. Sajnos ez nagyon ritka.

A „környezeti nevelésben”, azaz az ember–természet viszony tanításában, kialakításában torzítások tapasztalhatók, ha a felszínes leegyszerűsítés miatt a téma, az információ „lóg a levegőben” és ilyenkor a megalapozatlanság, a téma megfelelő kontextusba helyezésének elmaradása miatt az egész könnyen elutasításra kerülhet. Ide tartozik az is, ha a pedagógus vagy egyoldalú, felszínes paradigmák alapján téves magyarázatokat ad fontos kérdésekben, vagy bizonyos dilemmáknál szubjektív véleményét tényként közli. Általános az egész intézményrendszerre a „szétválaszthatatlan szétválasztása” szemléleti, gondolkozási, magatartási szinten. Megdöbbentő, de sokszor tapasztalható a már eleve cinikus közöny, bagatellizálás, sőt lenézés azzal szemben, ha valaki önként elhivatottan környezeti–társadalmi kérdésekkel foglalkozik.

 

Miért nem képes a mai intézményrendszer a környezeti tudatosság kialakítására?

Bármilyen értékrend vagy kívánt viselkedésmód eléréséhez alapvetően ismerni kell, hogy annak kialakulása milyen feltételekhez kötött, milyen forrásból és milyen folyamat során jön létre, egy rendszerben szemlélve milyen tényezők határozzák meg. Ezen feltételek alapján kell átvilágítanunk szervezetünket (és az egész oktatási rendszert, így a pedagógusoknak önmagukat is). Mi az, ami ebben céljainkkal szembe megy és mi az, ami támogatja?

 

Szervezeti szintű anomáliák

A jelen társadalmi cselekvést az hozza létre, hogy megközelítése ugyanaz a megoldásban, mint a probléma létrehozásában. A közoktatási intézmények az ember–természet harmóniát és változást nem támogató, disszonáns és inkoherens lét- és világszemléletet közvetítenek. Általános a fenntartók által a végletekig ellehetetlenített pedagógiai munka, túlterhelt pedagógusok, túlterhelt intézményvezetők, túl magas osztálylétszámok, az irányítási és szakmai autonómia hiánya, és az egyoldalú, anarchikus struktúrájú és koncepciójú, következetlen elvárású, értelmetlenül túltöltött tantervek. Gyakran a pedagógiai, intézményi munka alapmotivációja a teljesítménykényszer, alaphangulata a „muszáj”. Leginkább egy teljesítménykényszerre alapul a közoktatás. Ez az alábbi lélektani tartalmat és hatást jelenti: nem belső motiváción alapul; nem én-azonos; nem önmagáért való cselekvés; minőségtelen; következménye: a világ megismerésének teljesítményelvű megközelítése. Ez a világ megismerésének igényét csökkenti, és végül elnyomja azt, s ezzel együtt a természet tiszteletét és a védelmére való motivációt is!

Egy végletekig destruktív versenypiaci térbe, szemléletbe helyezték a pedagógiai intézményeket. Sajnos a közoktatásban lépten-nyomon jelen van az életidegen fogyasztói lét tudatminőségét támogató pszichológiai környezet. Ma az iskolában is érezhető a piaci szolgáltatási attitűd, ami szellemi értelemben rendkívül romboló. A pedagógusok motivációjában nagyon előtérbe került az anyagi és egzisztenciális kényszer. Sőt, mint már többször említettük, a kényszer lett a legerősebb motiváció az intézmények működésében ugyanúgy, ahogy a társadalomban. Ez a gyermekek tudatszintjét, létszemléletét, világképét, életcéljait, értékrendjét rendkívül destruktívan befolyásolja, pontosan a környezeti szemléletformálással ellentétesen. Erre szocializál ma az iskola, a „muszáj” léttudat mindent áthat, mindent ez mozgat, ami pusztító hatással van a nevelésre. Sok mással együtt ez az egyik oka, hogy a közösségi szellem az intézményekben eltűnőben van, s ezzel együtt a közös célok értéke, és az eredmények is. Nem az elvek, nem a morál, nem az alkalmasság diktál, hanem a pénz! Ezzel együtt tovább csökken az iskolák presztízse, azaz szellemi és morális hatása is. Az iskola a társadalom szolgája lett, és nem egy azon felülemelkedő szellemi műhely, mely, ha kell, a destruktív normákkal szemben morális alapon éles kritikát fogalmaz meg, és alapértékekre nevel.

Az intézmények a környezeti tudatosságot meghatározó tényezőknek csak szűk szegmensére fókuszálnak. A legtöbb esetben felszínes elvek szintjén határozzák meg, de kollektív szándék, pszichológiai feltételek, jó eszköztár, majd önreflexió nélkül megvalósítani nem képesek.[5] A környezeti tudatosság és a fenntarthatóság az intézmények többségének szervezeti kultúrájában mint érték, mint követendő norma, közösségi kollektív minta, szokásrendszer és szándék nem jelenik meg. Ezt is nyugodtan hívhatjuk „környezeti félrenevelésnek”. Ironikus helyzet, hogy a fogalmi tisztázatlanság és torzítások miatt maguk az intézmények sem tudnak erről. Így lehetséges, hogy a legtöbb „zöld- és ökointézményben” is mennyiségi alapon közelítik meg a környezettudatosságra nevelést, a környezet vagy a fenntarthatóság pedagógiáját a már meglévők mellé, kiegészítésként, további tevékenységként helyezik többletszolgáltatás gyanánt. Az intézmény működésének lényegi sajátossága pedig szinte változatlan marad.

Az iskolák többsége túlságosan elzárkózó,[6] szűk az intézményi kapcsolatrendszere, és a szervezeti „kultúra” részeként a zárt „gondolkodási” stílus jellemző, egyfajta „nárcisztikus” megkérdőjelezhetetlenség. Nincs mentori segítsége az iskoláknak, tanároknak, sok esetben azonban az a tapasztalat, hogy igény sincs rá. A pedagógus-továbbképzések is ambivalensek.[7]Összefoglalva: az oktató-nevelő intézmények többsége jellemzően minden olyan programot hárít, amelyik kvalitatív megközelítésű!

 

Pedagógiai megközelítésekben rejlő gátak

Rengeteg destruktív pedagógiai megközelítés él a gyakorlatban. E mellett valójában maga a „környezetpedagógia” is elmulasztja a probléma alapos vizsgálatát és így kínál megoldást, és itt nem csak a sokszor használt szorongás- és bűntudatkeltő úgynevezett „katasztrófapedagógiára” gondolunk, amely hárítást válthat ki. A problémák gyökerei mélyen a fogyasztói társadalom és az aktuálisan uralkodó „világnézet” (pl. materializmus, liberalizmus) anomáliáiból fakadnak. Az iskolai oktatást átitatják a ma népszerű életromboló elvek, célok: haszonelvűség, mennyiségi szemlélet, egoizmus stb.

Alkalmas a mai közoktatás a szemléletváltás megteremtésére? A válasz annyira egyértelmű, hogy még egy ma elfogadott pedagógiai–szociológiai szintű megközelítésből is jól látható és egyértelműen kimondható: „[…] erre a mai oktatási intézmények alkalmatlanok, alapjaiban kell újraértelmezni a pedagógiai munkát, benne a környezeti nevelést is, ha komoly eredményeket szeretnénk elérni. A környezeti nevelés, mint fogalom, és mint pedagógiai terület annak a kultúrának a terméke, amely létrehozta azokat a bajokat, amelyek ellen igyekezne hatást kifejteni. Amíg e problémák, anomáliák elleni küzdelmeink magukra az anomáliákra összpontosulnak és azonos kulturális attitűdből indulnak ki, addig elsikkadnak, észrevétlenül maradnak a valódi okok, amelyek sokkal mélyebbek, és amelyek a nyugati társadalom kultúrájában keresendők[8] […]. A környezeti nevelés elmélete és gyakorlati kivitelezése között is ellentmondásokról számol be a szakirodalom. […] a környezeti nevelés és az iskolák gyakorlati céljai között keresendő a bajok forrása, hiszen az iskolák intézményrendszere a meglévő társadalmi rendet igyekszik megőrizni azoknak a normáknak és értékeknek az újratermelésével, amelyek a környezeti kérdésekkel kapcsolatos döntéseket hozzák (Stevenson, 1987).”[9]

Tehát elmondható, hogy ma a közoktatás nem más, mint a domináns fogyasztói társadalom „kultuszának” (eszmerendszerének, szokásrendszerének, struktúrájának) hagyományozója, szolgálója, és paradigmáival, paradoxonjaival együtt annak problémáit termeli újra és fokozza. Pedig a változtatás szükségességének felismerése alapján az lenne a megfelelő, ha célként az optimumra törekedve pontosan a modern fogyasztói társadalmi „értékek” és érdekek ellenében nevelnénk! Jelenleg a fogyasztói értékrendű, és a következetlenül szelektáló, szeparált környezeti nevelési munka az általános. Az aktuális környezeti nevelés egy helytelen ember–természet kapcsolatra építve még mindig azokat az eszközöket használja (már magával az elkülönített öndefiníciójával is), amelyek a környezeti problémákat létrehozták.

A „reformált” közoktatás magát a környezetvédelmet nem mint természeti viszonyulást, nem mint értéket, hanem mint modern civilizációvédő funkcionális érdeket oktatja. Abszolút külön kezeli, fogalmilag és szemléletileg elszeparálja a többi életterülettől még ha formálisan az ellenkezőjére is utal. Mindez egy leszűkített szemlélet, viszony és motivációs alap, és megfelel annak a hozzáállásnak, mely magát a környezetszennyezést okozza. A környezetpedagógia ezt felismerve az integrálást hirdette. A lényeges elvek megértésének hiányában azonban, ismét átesve a másik oldalra, a témának már-már görcsösen erőltetett, buta „integrálása” folyik.

Még mindig szeparált tantárgyi struktúra létezik, ahelyett, hogy szellemi ér­­tékek felé is nyitott életszemlélet, értékrend formálás, az egyénen belül az egységes öntudatosságot növelő, élő tudásátadás történne, amely minden tantárgy és minden iskola alapvető feladata kellene legyen. A tantárgyi órákon „leadandó anyagot” tanítanak, nem a világgal való viszonyban dolgoznak! Így hiába integráljuk a környezetvédelmet a tantárgyakba, ha a diák azt is külső teljesítményelvárásként, kényszerként a tantárggyal együtt elutasítja. A csodálatos világ megismerése, felfedezése és ezzel önmagunk megismerése is külső motivációs teljesítménytárggyá silányítódott a modern iskolarendszerben. A mai közoktatási koncepciók (a valódi környezeti nevelőket kivéve) a környezetvédelmi oktatáshoz, környezeti szemléletformáláshoz nem tartják alapvetőnek a természet szeretetét, tiszteletét. A mai gyermekeknek alig van kapcsolata a természettel, mély természetélménye még kevesebbeknek, s mivel ez a közömbösséget erősíti, nem szabad figyelmen kívül hagyni. Lehetőséget kell teremteni arra, hogy a gyermekek (és a pedagógusok is) gyakrabban élhessenek meg mély természetélményt, mivel csak azt tudja megvédeni, amit szeret, tisztel és ismer, amivel fizikai, érzelmi és szellemi kapcsolatban van.

Ma a személyiség tudatos fejlesztése nélküli (környezet)pedagógia a jellemző, ami destruktív és a (környezeti) tudatosság kialakulását gátolja, ugyanis a holt (önazonosság, megélés, alkalmazásnélküli, önmagért való) tudás kontraindikált hatással bír ebben a tulajdonságban is, minthogy a jellemtelen tudás, a destruktív alkalmazás veszélyét hordja! Ha csak a viselkedésváltoztatásra, az attitűdmódosításra koncentrálunk (a személyes és közösségi értéket, jelentést elhanyagolva), ez többnyire ugyanúgy nem jár benső változással. Az emberi viselkedés forrása a belső működés, a lelki, szemléleti, motivációs alapok megteremtése nélkül nem lehet nevelni, művelni. Tulajdonképpen ez az út az emberi élet fontos momentuma. Már itt megmutatkozik, mennyire alapvető, mindent eldöntő jelentőségű, hogy mit értünk olyan fogalmakon, mint világ vagy megismerés.

A fentiekből következően reflexív pedagógiára lenne szükség, amely a tudatosság és a tudás megalapozottan építkező növelésén keresztül valódi, élő, személyes és intellektuális kapcsolatot jelent a megismerendő világgal.

 

Az intézményi környezeti nevelési program zsákutcája

A „kipipálós” stílusú „szaktárcáink” által kötelezővé vált, hogy a pedagógiai program részeként külön meg kell írni egy környezeti nevelési programot is, a legtöbbször kényszerűséggel. Természetesen közvetlenül szemlélve, a legnaivabb megközelítéssel érthető a cél, vagyis a hangsúlyok növelése. Nézzük meg azonban más szemszögből is ezt a környezeti nevelési programot. A törvényi elvárás ugyanis felvet néhány furcsa és kellemetlen kérdést:

•   Milyen ismerettanítás az, amely nem jelent egyben a környezet megóvására való nevelést?

•   Az oktató-nevelő intézményrendszerünk eddig nem nevelt ilyen alapvető értékekre?

•   A tanítás egyben nem jelent nevelést? A nevelés egyben nem jelent tanítást? Ezek szétválaszthatóak lettek?

•   Mit mutat a szétválasztás? Egyrészt fogalmi és pedagógiai káoszt, másrészt, hogy ami eddig működött és most is működik, az alapjaiban nem alkalmas erre a célra, ezért kell kiegészíteni egy „környezeti tudatosságra nevelési programmal”. Ez miért nem tűnt fel eddig?

•   Ez a megalapozatlan kiegészítés felülírja majd a hibás alapokat? Kérdés, hogy megoldás lehet-e erre néhány oldal a pedagógiai programban vagy bizonyos alkalmi programok?

•   Végül, mit is értünk tulajdonképpen tanítás alatt?

Véleményünk szerint a környezeti tudatosság fejlesztésére teljesen felesleges ­feladat és káros megközelítés egy külön tantárgyi, célrendszeri, módszertani koncepciót készíteni egy környezeti nevelési program keretében. Miért gondoljuk ezt? Ha feltételezzük, hogy környezeti nevelési részben leírtak elvi lényege már egy általános pedagógiai hitvallásban, célrendszerben, megközelítésben lefektetett, akkor semmi szükség minden egyes alcélnál felépíteni újra. Ha az egész szervezet jól megalapozott elveken, elvárásokon, mindenki által ismert és elfogadható szellemiségen, normákon alapul, akkor jó esetben megkérdőjelezhetetlenül ezek alapján és ilyen módon is működik. Akkor mi szükség van még külön tematikus stratégiára, programra? Ha a pedagógiai programban megfogalmazott alappal (viszonyulással, értékrenddel, rendező elvvel) mindenki rendelkezik, akkor miért nem úgy működik a rendszer, hogy a fentiek által meghatározott kritériumokat mindenki viszonyítási és értékelési alapként figyelembe veszi, amikor tervez vagy cselekszik vagy már megtörtént, megvalósított dolgot értékel, eredményességet vizsgál? A pedagógiai programnak ugyanis egyrészt ez lenne a szerepe! Miért nem elég, hogy ez az állandó reflexió az egyéni és csoportos munkában folyamatosan jelen van? Talán éppen azért kell egymástól átvett szövegekből külön környezeti nevelési programokat gyártani, részletekbe menően rögzíteni, az intézményi kommunikációban erősíteni, mert nincs jelen kollektív célként, elvként, szellemiségként az intézmény szervezetében? Létezik-e ez a folyamatos (ön)reflexió, vagy konform teljesítménykényszer van helyette?

A pedagógiai program filozófiájának, lélektani elveinek, pedagógiai megközelítési módjának, magasabb rendű céljainak megértése a lényeg, enélkül a külön program semmire sem garancia. A környezeti tudatosságra nevelés külön kezelésével csak a szétválaszthatatlan szétválasztását prezentáljuk a pedagógusok, a gyermekek és családjaik felé. A természet mindenben benne van, így a természettel való találkozás és kapcsolat is. Ennek megélése, illetve a hozzá való viszonyulás minden intézményi mozzanattal formálódik. A világ és értékeinek megismerése, megélése, megtanulása, elsajátítása az összes programon, tantárgyon, az intézményi munka minden mozzanatán keresztül meghatározódik, s a környezeti hatásában is megnyilvánul. Akkor beszélünk valójában környezeti nevelésről, ha már nem beszélünk környezeti nevelésről.[10] Paradox, de az igazi környezeti nevelés végül megszünteti fogalmi önmagát!

 Minden, amit teszünk, szervesen hat a környezetre. Tehát az életről magáról van szó, életvezetési tudatosságról. Nem létezik a környezetvédelem önmagában, az ebben való szeparáló gondolkodás pont a tartós, harmonikus és természetes környezetkímélő szemlélet kialakulása ellen hat. Ismételten hangsúlyozzuk, azért sincs értelme külön kezelni a környezettudatosságra nevelést, mivel a környezeti viszonyulásra és magatartásra nézve – mint minden más személyi sajátosságra – az egész intézményi működés meghatározó erővel hat. Tehát – ahogy a javaslat szól – elég az alapok szintjét komolyan meghatározni és azt őszintén képviselni, ami – azzal, hogy kritériumrendszerként elsajátítjuk és vele hivatásunk gyakorlása során azonosulunk – eredendően meghatározza minden részterület, alkalmi tevékenység, vagy bármely mozzanat minőségét.

Mit is ajánlunk tehát környezeti nevelési program helyett? A válasz egyszerű és egyben nehéz is: egyetlenegy igazán jó pedagógiai programot!

 

Általánosan tapasztalt megközelítési módok a környezeti tudatosság intézményi fejlesztésében

Kutatásunk során számos intézményi környezeti nevelési programot és a hozzá kapcsolódó intézményi valóságot áttanulmányozva az rajzolódott ki, hogy kevés kivétellel az oktató-nevelő intézményekben kétféleképpen igyekeznek megvalósítani a kötelező „környezeti tudatosságra” való nevelést. Az alábbi két forma figyelhető meg:

1. A vélt hatékonyságú pedagógiai módszertani gyakorlatokat átveszik, azokat minden szinten és területen megpróbálják beépíteni, de szervezeti kiterjedés és (lélektani–szellemiségi) alapok nélkül.

2. Nem minden szinten kezdődik el a környezetpedagógia, a környezettudatos működés bevezetése, hanem szimpátia vagy könnyebbség alapján válogatva, az intézmény működésébe, a pedagógiai tartalomba elszigetelt helyeken beszúrva, csak néhány személy által, vagy bizonyos programokban a legkönnyebb változtatási feladatokkal kezdve.

Mindkét esetben fordított logikán alapuló, fordított sorrendű folyamattal, lépésenként haladó ütemben indítják el a változást. Egy fizikai–pedagógiai–pszichológiai–szellemi irányú lépcsőzetes fejlődési stratégiát, ütemet képzelnek el, és ez alapján tervezik meg az intézményi környezeti nevelés bevezetésének módját. Ez különösen a valódi és teljes változás megvalósításában bensőleg nem motiváltakra jellemző (tudatosan, vagy nem tudatosan).

Az eredményeket tekintve mindkét esetben ugyanaz az eredmény: „muszáj légvár”:

1. Nem indul el jelentősnek mondható, viselkedési mutatókban mérhető változás, hanem az eddigi alapvető feladatokat titulálják változtatásnak.

2. Csak a fizikai és pedagógiai szinten indul el minimális, csekély változás, majd ott leáll, megreked. Ez is ugyanúgy elégtelen eredmény, mert a szegregált környezetvédelmi attitűdöt erősíti.

 

Az Életharmónia Alapítvány javaslatai a kezdő lépésekhez

Az intézmények többsége abban a tévhitben van, hogy a környezeti és/vagy fenntarthatóságra nevelés, környezetbarát működés egy plusz teher az intézményen, amire aztán már tényleg se idő, se erő, se kapacitás. Ezt az attitűdöt sajnos a környezetvédelemre nevelés külön fogalmának létrejötte is támogatta. Ugyanakkor az ezt követő hárítással megfosztjuk magunkat, a gyermekeket és a fiatalokat, hogy felismerhessék, a környezettudatosság – és minden adekvát szemléleti háttér – milyen értékeket hoz az életünkbe, milyen minőségi változást teremt, mit jelent számunkra. Nem sikerül tisztázni, hogy a sztereotípiák igazak-e, hogy valóban veszít-e valamit a változással, vagy épp magasabb életminőséget élhet meg általa. Itt mutatkozik meg a nevelők óriási felelőssége. „Kultúránkból” és egyeduralmú tudományosított, szeparált világszemléletünkből is fakad, hogy a környezetet és a természetet elkülönítetten kezeljük. A környezettel, természettel való fizikai–lélektani–spirituális kapcsolat, sokszintű, kölcsönös hatás életünk szerves része. Az élet körforgásából adódóan elkerülhetetlen, hogy a környezetre nézve ne legyen minden tettünknek következménye. Ha a környezetvédelemre külön keretek közt nevelünk, akkor célunkkal ellentétben szemléletileg, viszonyulásban a szeparáltságot, függetlenedést, elszigeteltséget mutatjuk, és a tapasztalatok szerint ez az erősebb, még ha formálisan a globális ökológiai kapcsolatrendszert is oktatjuk. Látni kell, hogy a jelenlegi paradigmák szerint az egyéni életvezetést és társadalmi életet megosztjuk környezetvédelemre és az élet egyéb területeire. Adekvát megközelítéssel a fenntarthatóságra és környezettudatosságra nem kell külön „nevelni”, mert az egészlegesen életharmóniára,[11] személyes tudatosságra nevelés mindenben ott van, amit teszünk, minden szavunkban, minden tantárgyban, minden témában. Szociális, épített és természeti környezetünk ugyanúgy reagál viselkedésünkre, ha csak néhány területen változtatunk, de következetlen módon a többi területen ugyanazt a destruktív, diszharmonikus viselkedést követjük, mint eddig. Ráadásul a pedagógiai minta a teljes viszonyulási kép. Ez nem külön terület, tantárgy, téma vagy cél, mert az élet minden területén szükségünk van erre a viszonyulásra, szemléletmódra, készségre. Szükség van rá a családban, a munkában, a közösségben, az egészségvédelemben, az egyéni fejlődésben is. A környezetünk védelmére nevelés együtt jár a létszemlélet, a morál és a személyiség fejlesztésével, a tudatosság növelésével, az egymásra figyeléssel, a felelősségvállalással, a gondolkodás fejlesztésével, az értékek védelmével is, de még sorolhatnánk tovább. Nem a környezetvédelmet kell oktatni, hanem emberhez méltó jellem kialakulását kell segíteni, vagyis művelni, nevelni a szó eredeti értelmében, s nem úgy, ahogyan azt jelenleg teszik.

Amennyiben ezt egy intézmény nem tudja megvalósítani, úgy bármilyen formában kudarc a környezeti nevelés is. Mi az, ami alapvetően meghatároz minden nevelési folyamatot? A szülő, a pedagógus és rajtuk keresztül a gyermek világról, létről, életről alkotott, alakuló, alakítandó eszmerendszere. Az értékek elsajátítása a szocializáció során történik, ahogy a gyermek az adott magatartás és viszonyulási forma megtanulása mellett a gondolkodási alapot is elsajátítja, mely egyben meghatározója is a további fejlődési folyamatnak. A gyermek viselkedése ezen centrális értékek köré szerveződik, melyből aztán fokozatosan kialakul saját értékrendszere, majd ebből szemlélete, gondolkodásmódja és magatartása.

 

Egy másfajta megközelítés

A teremtés első állapota lehet a kérdezés. Tegyünk fel kérdéseket önmagunknak! Valóban tudjuk, miként lehet a környezeti tudatosságot fejleszteni? Ismerjük a feltételeit, kialakulásának hátterét, folyamatát? Érdekli a pedagógust, hogy a gyermek számára a későbbi életében a munkája mit jelent, értékes-e? Eredményt szeretnének, vagy csak kipipált feladatot? Ha nincsenek válaszok, akkor arra ne az legyen a válasz, hogy kezeket széttárva nem teszünk semmit, hanem legyünk nyitottak mások útkeresésére, véleményére is. Minimum ennyi, amit ilyenkor tehetünk.

 

Egy javasolt út

Bármilyen értékrend vagy kívánt viselkedésmód eléréséhez alapvetően meg kell ismerni, hogy annak kialakulása milyen feltételekhez, tényezőkhöz kötött, kialakulásának melyek lehetnek a kritériumai. Ezekből az ismeretekből kiderülhet, hogy a környezeti tudatosság kialakulásához csak olyan utat érdemes választani, amelynél pontosan ismerjük a kiindulási pontokat, az alapokat, célokat és azok eléréséhez szükséges eszközöket. Az alábbi folyamatot mindenképpen fontos figyelembe venni a változás megteremtéséhez.

Ismeretek, szemléletmódok önreflexív vizsgálata és a változáshoz megjelölt célok szervezeti szintű kiterjesztése után az építkezés és a megvalósítási folyamat sorrendje a következő:

szellemi alapok

(eszme, kultúra, morál)

pszichológiai alapok

↓                         ↓

pedagógiai szint        környezeti szint

 (tartalmi, formai)     (természeti, szociális)

A szervezeti és személyi alapokra építkezés az egyetlen módja a valóban konstruktív tevékenységnek, a valódi változásnak. Ebben legfontosabb, hogy az intézményvezető tudatosan, elkötelezetten kívánja a folyamatokat irányítani. Természetesen hiteles működés esetén létezik több irányú interakció.[12]

Miután világossá válik, hogy ehhez a nevelési célhoz alapvetően az eddigiektől eltérő szemlélet és tudatosság szükségeltetik magánemberként és a munkaközösségekben is, dönteni kell! Fontosnak tartjuk, akarunk-e ezért tenni, vagy nem? Valójában itt nincs középút! A fenntarthatóság alapkérdése: sémák alapján javítgatni akarjuk-e a jelenlegi állapotot, vagy valóban változtatni akarunk minden szinten? Célja-e a nevelésnek a valódi változást hozó szemléletformálás, vagy csak addig merészkedik, ameddig bizonyos érdekeket nem sért? Megtanít-e az iskola a tudás használatára, a legmélyebben való gondolkodásra, önmagunkból gondolkozni? Ha az alapok tiszták, akkor nincsenek kompromisszumdilemmák sem! A „hogyan” is fontos, nem csak a „mit”!

*

Ennek az őszinte és a mai helyzet okán kritikus feltárásnak (amely még közel sem teljes körű) az a célja, hogy kimondja a jelenleg elhallgatott vagy felismerni nem kívánt tényt, hogy a modern és ezen belül a magyar közoktatás jelenlegi formájában és tartalmában biztosan nem fog a magyar társadalom (és egyáltalán az emberiség) jelenlegi életpusztító működésén, irányán változtatni! Összességében eredménytelenek a hazai környezeti nevelési törekvések, mert a fogalmak szintjén elcsúsztak az irányok, hiányzik az alap megteremtése és a részszemlélet feloldása. Sőt a becsülendő és áldozatos kis sikerek, törekvések ellenére, a demagóg magyarázatú, nehezen átlátható és összességében negatívnak minősíthető tendenciáival kifejezetten hozzájárul a válság fennmaradásához és fokozódásához. A jelenlegi alternatív utak csak látszólag alternatívák, egy metafizikai alaphoz való visszatérés nélkül valójában csak újabb zsákutcák.

Korunk berendezkedése és törekvései mellett tiszteletre méltó, igazán jó irányú kezdeményezésekkel is találkozni, de napjainkban azok annyira gyengék, hogy a folyamatokat jelentősen nem befolyásolják. Azért is rendkívül korlátozott a jelenlétük, mert a valóban rendet teremtőés ezáltal „rendhagyónak” mondott megközelítések csak személyekhez kapcsolódóan, szellemiséghez, tudatossági szinthez köthetően létezhetnek. Bármi történik, ezek nagyon fontos szellemi magokat jelentenek „sorsszerű” jelenünkben és jövőnkben. Az Életharmónia Alapítvány hosszú távú célja, hogy egyrészt kimondja, tudatosítsa a helyzetet, azt az állapotot, amiben képmutatóan leledzik ma a közoktatás, a pedagógia és sok pedagógus. Fontosnak tartjuk, hogy megmutassuk egy másfajta megközelítés szükségességét és iránta, amennyire tőlünk telik, az érdeklődést felkeltsük. A valódi harmonikus környezeti viszony kialakulásához szükséges változási feltételeket, alapelvi és gyakorlati formákat kutatások alapján is demonstrálni szeretnénk, s azokat az embereket, közösségeket, szervezeteket pedig, akik nyitottak mindezen értékekre, akik változtatni és változni szeretnének, közvetetten és személyesen segíteni.

 

Jegyzetek

[1] http://www.eletharmonia.hu

[2] A legfejlettebb országokat tömörítő OECD ENSI: „Iskolai Környezeti Nevelési Kezdeményezések” hálózata. SEED: „Iskolafejlesztés a környezeti nevelésen keresztül” elnevezésű, Európai Bizottság által támogatott Comenius 3 hálózat.

[3] „Az OECD-országok környezeti nevelési fejlesztését összefogó nemzetközi hálózat (OECD-ENSI) megfogalmazása szerint a környezeti nevelés nem speciális terület a tanterven belül, hanem szerves része az összetett emberi problémákra koncentráló tanterv egészének. A környezeti kérdések nem különíthetők el az ember előtt álló többi kérdéstől, hiszen mindegyik azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy milyen módon oldható meg az embernek a természeti és szociális környezetével való kapcsolata. (…) minden tanárt fel kell készíteni a környezeti nevelési feladatok számára, ez azonban csak kevés tanárképző főiskolán valósul meg Európában.” Fűzné Kószó Mária: A környezeti nevelés koncepciói. Iskolakultúra, 2002. 1. sz. (PTE BTK Neveléstudományi Intézet) 49. o. On-line: http://www.tki.pte.hu/ikultura/documents/2002/1/tanulm2002-1.pdf

[4] Jó anyagi kondíciókkal a háttérből irányított „agymosás” folyik a szférában, profi marketinggel, csicsásan és interaktívan eladott hamis üzenetekkel. Ez leginkább a nagy multinacionális cégekre jellemző, amelyek a fenntarthatóságot a saját üzleti érdekeik alapján magyarázzák, a megóvó alternatívákat kevésbé hangsúlyozva, a civileket pedig negatív fényben beállítva, a problémákat elhallgatva, PR kommunikációjukat kiemelve stb. Sajnos ehhez a szakminisztérium és hivatalai is hozzájárulnak.

[5] Így állhat fenn az az ordítóan hiteltelen helyzet, hogy miközben az órákon, programokon a környezettudatosságról beszélnek, az intézmény működése fizikailag és a pedagógusok magatartásában, szokásaiban kifejezetten egészségtelen és környezetromboló. Elemezve az ilyen intézményeket kiderül, hogy az ellentmondások jelentősebb része nem finanszírozási hiányból fakad (az intézményvezetők tipikus magyarázatával ellentétben). Ez a primitív állapot gyakorlatilag minden „környezeti nevelési” tevékenységet lenulláz.

[6] A legtöbb intézmény nem keresi a nonprofit civil szervezetekkel való kapcsolatot, civil megkeresés esetén sokszor lekezelőek, inkorrektek, vagy megelégszenek egy-két kényelmes kapcsolattal.

[7] Általában nem alkalmazásorientáltak, nincsenek következetesen irányított prioritások, nem érzékelhető tudatos koncepció a szakpolitika és intézmények szintjén sem.

[8] „[…] a betegségek gyógyításánál a tüneti kezeléssel átmenetileg tünetmentessé tehetjük a betegséget, de a gyógyulás nem következik be, így csak meghosszabbítjuk a betegség lefolyását. Igazi eredményeket mindkét területen – az orvostudományban és a környezeti nevelésben egyaránt – a problémák okozóinak felderítésével és megszüntetésével lehet elérni.” Lantos Gábor: Környezeti nevelést, de hogyan? I. Elméleti alapok. Pécs, 1989, Ormánság Alapítvány. Idézi Fűzné Kószó Mária: I. m. 44. és 48. o.

[9] A saját szavaival mondja el Fűzné Kószó Mária: I. m. 42., 44., 48. o.

[10] A környezeti nevelési programok módszertanának kidolgozásánál érzékelték is az ellentmondást, azt, hogy számos egyéb terület is ide kapcsolódik, s ez ma már odáig ment, hogy ide soroljuk az összes környezeti viselkedést (szociális – épített környezet – egészségtudatosság stb.). Ezzel aztán már úgy kitágítottuk a fogalmat és célját, hogy bizonyítjuk, önmagában nincs értelme a környezeti nevelésnek, a valóságban nem létezik önállóan mint külön fejlesztendő pedagógiai cél!

[11] Mit jelent az életharmónia? Az egyén viszonylatait tekintve valójában egyetlen harmónia megteremtését jelenti, amely a transzcendenciával való benső kapcsolatból ered, és kihat az egyén életének minden szintjére. Ezek a szintek az 1.) az egyén önismerete és egyensúlya; 2.) létszemléletéből következően életvezetésében megnyilvánuló harmónia; 3.) az emberi, közösségi kapcsolataiban megteremtett harmónia; 4.) természeti világgal, környezetével megtalált harmónia.

[12] Például a megfelelő környezet már közvetít egyfajta szellemiséget vagy visszahat a lelki működésre és a szemléletre is. Ez azonban csak abban az esetben működik, ha az említett sorrendet igazolva egy már adekvát szemléleti és lélektani tartalommal, irányultsággal, megalapozottsággal, magyarázattal, koherens (hiteles) és konstruktív módon közelítjük meg, végezzük az adott szintű tevékenységet, alakítjuk ki – minta szándékával – a környezetet.

 

Megrendelés: eletharmonia@gmail.com; 70/314-84-11;

Levelezési cím: 6701, Szeged, Pf. 913.

CsatolmányMéret
Kotogán Róbert - A magyar közoktatás helyzete.pdf524.34 KB